Tóth János Rudolf - Muzsikus sors (könyv + 2 CD)

Úgy emlékszem, 1976 augusztusa lehetett, kötelező honvédségi szolgálatom mindennapjait morzsolgattam. Félidős katonaként zarándokoltam ki a hegyoldalba, a Tabánba, ahol kedvenc zenekarom az akkor rendkívül népszerű Bergendy ontotta magából a dallamos, minőségi muzsikát. Sláger gyáros billentyűsük ekkor már új ösvényeket taposott, „helyén” egy Zalaegerszegről érkezett fiatal, jellegzetes bajuszos, szemüveges, vékony testalkatú srác állt selyemszerű anyagból készült kezeslábasában. Ja, és nem a Hammond-orgona billentyűzetét túrta, gitáros lévén fekete Gibson SG hangszerén gyötörte a húrokat. Aki nem mellesleg a Latzin Norbert által magasra állított lécet is képes volt megugrani. Aztán egy időre eltűnt, hogy jóval később a Hobo Blues Band színpadán lássam ismét. Úgy véltük, Tóth János Rudolf a helyére került. Hogyan is szólnak Deák Bill idevágó sorai? „Nyomjuk a bluest, és majd lesz valahogy…” Ekkortájt egyszerű rock rajongóként álltam a közönség soraiban és meredtem a színpadra. Janó játéka mindig lenyűgözött. Az a fajta játék, amelyet a mai napig áthat a vele született elegancia, és amelyet majd’ szétvetnek a belsejéből feltörő energiák. A műfaj, a ZENE iránti alázatát tanítani kellene. Ehelyett azonban ő tanította. Arról álmodni sem mertem, hogy egyszer majd közelebbről is megismerhetem. Valamikor a kétezres évek elején, Kőbányán, a művház büféjében akadtunk össze. A koncert szünetében. Ő fellépőként, a Zenestúdió tanáraként, én pedig mint egyszerű közönség. Közvetlenségére jellemző, hogy a bárpultnál egy deci rum (akkoriban még ezzel élt, ma már rá sem néz az alkoholra), valamint részemről egy vodka-sör kombó kíséretében elevenítettük fel a régi szép, vagyis bergendys időket. Máig ható élmény számomra. Később, a Rockinform újságírójaként azonnal rácsaptam első szólólemezére, örömmel írtam meg a kritikáját. Különböző koncerteken néha-néha találkoztunk, köszönés – ennyi. Amikor 2014-ben Kisfaludy Andrástól mintegy derült égből villámcsapásként érkezett az egykori Kex-dalok újragondolásának, zenekari formában való megjelenítésének ötlete, immár megbízott menedzserként kerestem fel Kőbányán, Póka Egon iskolájában. Nem mondom, hogy nem kellett győzködnöm, szerencsére némi gondolkodási idő után ráállt az ajánlatra. Betartotta a szavát: a lehető legjobb muzsikusokból verbuválta a Kex Remake-nek keresztelt csapatot, akik „félszavakból is megértik egymást”. A próbák: elég egy pillantás, egy-egy félmondat, a többi már rutin és szakértelem dolga. Mint az egymásra rakott téglák (figyelem! Ezek a téglák nem azok a téglák!) nyomán magasodó fal épülnek, csiszolódnak a dalok. Kellő humorral, egymás iránti türelemmel, tisztelettel – sőt tapintható szeretettel – fűszerezve. Janó szívós, kitartó munkával, nem utolsó sorban óriási ráérzéssel alakította ki és át az emblematikus szerzemények szerkezetét és egyáltalán mindent, amit a ma már fél évszázados „befejezetlen” mű megkívánt. Manapság kevés előadóval találkozni, aki – csak ismételni tudom – efajta művészi alázattal állna a zenéhez. Önerőből, alulról építkezve, mindenfajta külső segítséget nélkülözve, mindent alárendelve a muzsika fensőbbségének. Tóth János Rudolf zsigereiben ott lüktet a dzsessz, a soul, a rock, a blues és minden, amit évszázadok óta úgy hívnak – ZENE. Akinek érdes-karcos-füstös orgánuma véletlenül sem téveszthető össze senkiével. Akinek ujjai még baráti beszélgetések közben is nyugtalanul száguldanak föl-s alá a húrokon. Aki nélkül nem jöhetett volna létre az említett, egykori emblematikus csapat utódja. Vagy épp a Dioptriótól a Meeting Pointon át az Ütött-Kopott Angyalokig, Janó bármely formációja. És aki nélkül ma szegényebb lenne a rock és a blues műfaja. Hegedűs István