Vörösmarty Mihály - Zalán futása

Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban? Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző Fénynyel jársz egyedül. Rajtad sürü fellegek, és a Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek. Hol vagyon, a ki merész ajakát hadi dalnak eresztvén, A riadó vak mélységét fölverje szavával, S késő százak után, méltán láttassa vezérlő Párduczos Árpádot s hadrontó népe hatalmát? Hol vagyon ? Ah ezeren némán fordulnak el: álom Öldösi szíveiket, s velők alszik az ősi dicsőség. A tehetetlen kor jött el, puhaságra serényebb Gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól. Engem is, a nyugalom napján, illy év hoza fényre Már késő unokát, ki előbb a lányka mulandó Szépségén függtem gondatlan gyermeki szemmel, S rajta veszett örömem dalait panaszosra cserélvén, Hasztalanúl eget és földet kérlelve betölték.