Vámos Miklós - A New York-Budapest metró

Marton egy darabig levegő után kapkodott, aztán kirohant a színpadról, a példányt apró darabokra tépte s szétdobálta. Órákig csörtetett a fucking Manhattan rengetegében, anélkül hogy tudta volna, merre jár, így kötött ki azon a csöppet sem bizalomgerjesztő környéken, ahol két suhanc hátulról fejbevágta - elsötétült a világ. Amikor visszanyerte az eszméletét, csupa vér volt a ruhája, úgy érezte magát, mint akit megrágtak és kiköptek. A táskája eltűnt, a dzsekije titkos zsebében mindig tartott ötven dollár aranytartalékot, azt nem találták meg. Föltápászkodott, tántorgó léptekkel indult arrafelé, amerre a normális - többé-kevésbé biztonságos - New Yorkot sejtette. Tíz perces gyaloglás után ért a Central Park észak-keleti sarkához, itt megpróbált taxit fogni, ám riasztó külseje folytán ez csak sokadik kísérletre sikerült. A pályaudvarra vitette magát. Épp elcsípte a 4:55-ös vonatot. Még sosem indult vissza ilyen korán. Nem bánta volna, ha Joe Seeger lehuppan mellé - hogy megfojthassa. Marton elpilledt, behunyta a szemét. Azt álmodta, hogy a New York - Budapest metrón utazik. Két megálló volt az óceánban, a harmadik Párizs, aztán München, készülődhetett, mert hét perc múlva Budapest következett. Marton azonban az utolsó pillanatban mégse szállt ki. Varsó, Kijev, Moszkva. Két viszonylag hosszú megálló: Novoszibirszk, Peking. Aztán Tokió, majd Honolulu, és máris újra Amerikába ért a metró: Los Angeles! kérem az ajtóknál vigyázni! Marton elmosolyodott. Imádta, hogy ennyire gyorsan és zökkenőmentesen száguldhat előre. Megint behunyta a szemét, így történt, hogy ezúttal New Yorkot szalasztotta el. Sebaj, legföljebb megyek még egy kört, gondolta. Bérlete volt.