Kiss József - Pásztorételek

Ha Szatmár folyók által szabdalt síkságán járunk, rendkívül gazdag táj tárul elénk. A Kárpátok felől érkező folyóvizeknek lelassul a mozgásuk, esésük, lerakják hordalékukat. A párhuzamosan egymás mellett futó Tisza, Túr, Szamos, Kraszna közötti holt terekben számtalan vizenyős, lápos rét, nádas terült el. A folyóhordta dombokon, hordalékkúpokon épültek fel a szatmári Erdőhát kicsiny falvai, melyek két-három kilométerre vannak egymástól. Ezek a favak elkerülték a folyószabályozások előtti évenként ismétlődőd áradásokat. Itt folyt csak rendes földművelés. A többi, egész évben nyirkos, füves területeket legeltetésre használták, s állattartásból, pásztorkodásból tartották fenn magukat a falvak. Ez évszázadokon keresztül egyfajta megélhetést adott az itt élőknek. A jószág az erdőháti ember szemefénye volt. „A nép aranya! - ahogy errefelé mondták. Az állattartók bennük látták vagyonukat, gyarapodásukat, családjuk biztonságát. A mocsaras területeken, vízparti erdőkben nyájakban dagonyázott a mangalica, a viruló legelőkön kiváló szürkemarhát, rackajuhot legeltettek. A lótenyésztés, ménes tartása a bokros, fás, szűk legelők miatt csekély mértékben folyt, inkább az uradalmakra korlátozódott. Az állattartó, legeltető helyekre gyakran nevükből is következtethetünk Kálnási Lajos: „A fehérgyarmati járás földrajzi nevei című munkája ma is élő határneveket tár elénk, amelyek árulkodnak az erdőháti állattartás egykori voltáról