Az asszonyi szépség - Bródy Sándor

Félénken, halkan beszéljünk most a pongyoláról. Egy festő barátomat megkértem, öltöztetné föl nekem a milói Vénuszt. A festő mondta: nem lehet, nem szabad, bűn lenne! De mert nagyon kértem, megtette mégis. Szereztünk egy képet a milói istenasszonyról, arra oszt a piktor ráfestett egy direktoár-korabeli pongyolát. Valóságos babaruhát egészen rövid derekút, roppant hosszú aljút, csak a színe volt fölötte asszonyos; olyan vörös, mint az ég, a mikor haragos, valami kicsinyt sárgába hajló, mondják, egy halálos, nagy méreg adj meg a szövetnek ezt a szint. Vénusznak igen jól állott a. ruha, új lett a szemünkben, egy egészen újkori asszony. Alakjának klasszikus méretei, ódon öltözete még modernebbé tették. Szégyen, nem szégyen udvarolni kezdtünk neki. De éjjel volt, egyedül ültünk a műteremben, sok, sok teák után. Odakint, a szerenát után, muzsikások mentek hazafelé, ám a tengeren, apró tengeri bárkán, evezőjük lágy ritmusra hangzott végig a Schiavonén. (Mert nem Pesten volt ez az éjjel.) Szólott a festő: - Asszonyság, nincs szívem önnek cipőt pingálni. - Legalább egy sor gyöngyöt a nyakába! - Jó. De milyent? Igazit-e vagy üvegből valót? - Igazit. Úriasszony lehetett az, a ki ennek az istennőnek élő mintája volt, a borában több - megtört - igazgyöngyöt megivott az, mint a mennyit most egy királyné visel koronázási ünnepélyeken. (részlet)