Lezáratlan nyomozás - Ungvári Tamás

Ha valakit az ismeretlen felfedezése hajt, önéletrajzot ír. Micsoda átláthatatlan sötét erdő, úgy hívják, személyiség. Akit a legkevésbé ismerek, holott együtt élek vele réges-rég: önmagam. Ezt a valakit először eltakarta a feladat, tudni, művelődni, továbbadni az olvasói élményt, megküzdeni egy idegen szöveg magyarításával. Aztán többször újjászülettem életem során, egy friss szerelem vagy egy-egy esztendőkig tartó külföldi utazás és tartózkodás alkalmából. Gyermekkoromban a vészidőkben meggyilkolt magyar költő sorai lüktettek bennem, a Thomas Mannt fordító Sárközi Györgyé: Néha úgy előrenyargal az élet, hogy tétova talyigán el nem éred. Kergetned kell váltott lovakkal, haragba jutni önmagammal. Micsoda alak az olyan, aki nem önmagára haragszik első renden, mielőtt másokra támad? Rövidre fogva - az én életrajzom története elsősorban a munkámé, a könyveimé, a fordításaimé. Valamennyi egy-egy kaland és felfedezés emléke: az angol klasszikusok, a poétika története, a saját munkáim vagy idegen szerzők világának meghódítása az Ügynök halálától az A miniszter félrelép komédiájáig. Az önéletrajz azzal a személlyel vívott meg, aki mindezt úgy hozta létre, hogy két világégés tanúja volt, szerelmes, csalódott, majd felfedezte magának az állandóság varázsát. A Lezáratlan nyomozás persze mégsem tanulmány önmagamról, messze van a rejtett öndicsérettől vagy éppen mellverdeső gyónástól. Az ember a saját önéletrajzának foglya, a sztorija az önmaga előli meneküléseké, megrendüléseké, újrafelfedezéseké. Sztori, a sarokban én, miközben megy a mozi, a második világháború, fasizmus, kommunizmus, ezerkilencszázötvenhat, a fal leomlása, Cambridge, Amerika. Egy életen át haragban voltam önmagammal. Most elmesélem kibékülésünk történetét. Ungvári Tamás