Költészet és ritualitás a kortárs magyar színházban

Költészet és ritualitás a kortárs magyar színházban A színpadra állított alkotások és a társadalmi interakciók már nem értelmezhetők hagyományos esztétikai, dramaturgiai, műfajelméleti, illetve szociológiai, pszichológiai, antropológiai fogalmakkal. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a létrehozandó előadás kisebb vagy nagyobb emlékezetközösségnek szól, s nem ragadható meg sem a klasszikus reprezentációelméletek, sem az avantgárd, neoavantgárd, sem a posztmodern művészetelméletek modelljeivel. Az 1960-as évek közepétől megjelent a szakrális színház fogalma, ami - Hankovszky Tamás szerint - hidat ver a múlt megszentelt pillanatai és a jelen között és a rituális színház, amely - P. Müller Péter szavaival - a szentmise jegyeivel idézi fel a történetet. Prontvai Vera könyvtanulmányában Pilinszky színházeszményének továbbélését és folyamatos újrateremtését realizálja. Vidnyánszky Attila rendezéseiből a Krisztus-ábrázolásokat értelmezi, Visky András színpadi játékaiban pedig az azok révén megvalósuló központi metafora térbeállítását és ennek liturgikus működését vizsgálja. Mindketten kísérletet tesznek a poétikus és rituális vonásokat hordozó színház jellemzőinek elmélyítésére. (Sipos Lajos)