Az én lelkemmel elfújlak – A magyarcsügési ráolvasófüzetek

Az én lelkemmel elfújlak – A magyarcsügési ráolvasófüzetek A kötetben bemutatott kéziratos füzetekbe 1894 és 1933 között jegyzett le magyar és román imákat, ráolvasókat a magyarcsügési Gábor János (1870– 1957). A magyar fonetikai készlettel leírt román „deszkentálásokat” torokgyík, kígyómarás, sebláz, orbánc, „lóorbánc” gyógyítására, gonoszok távoltartására és rontások visszafordítására, a magyar ráolvasókat pedig tejelvétel és rontás ellen, továbbá ijedtség eltávolítására tartották alkalmasnak. A magyar imák forrásául leginkább a 17–19. század népies imakönyvei, ponyvái szolgáltak, a Szent Antal mennyei útjáról szóló apokrif típust mindazonáltal az archaikus népi imádságok tízezres nagyságrendű szövegállományában csupán bő tucatnyi variáns képviseli. A ráolvasók némelyike szintén unikális jellegű. Amint a szerző, Takács György megállapította, ezek a 19. század gyimesi határvidékének szinkretikus vallási viszonyait idéző szövegek nem írott előképekből, hanem a helyi szájhagyományból erednek. A füzetek a csángó műveltség alfabetizmusát villantják fel: a segítségükkel betekinthetünk egy, a korabeli gyimesi vidéket ráolvasóival járó „tudományos” vernakuláris vallásosságának magyar és román néphit-elemekkel telített mélységeibe. A szerző a kötetben közölt imákat és ráolvasókat a szövegek tartalmi és formai jegyeit, párhuzamait kommentáló jegyzetanyaggal látta el, feltárva azok forrásvidékét: azt a vallási és spirituális territóriumot, amely éppúgy kötődik az ortodox papság által még nemrégiben is végzett gonoszűző gyakorlathoz, mint ahhoz a hajdani liturgikus „fehér mágiához”, amellyel a római katolikus klérus – a Trienti zsinat (1545–1563) határozatai nyomán – jobbára évszázadok óta felhagyott. A bevezető tanulmány bemutatja a szövegek feltételezhető eredetét, a gyimesi, hárompataki „tudományosokat” és az általuk használt mágikus jellegű írásbeliséget, valamint a könyv, az írás-olvasás és a „tudomány” kapcsolatát a Tatros menti csángóságnál. TAKÁCS GYÖRGY (sz. 1965) folklórkutató polgári foglalkozása mellett az 1980-as évek második felétől kezdve végez néprajzi gyűjtést a Székelyföldön és a Gyimesben, valamint a Székelyföld moldvai határvidékén, a hiedelemmondák, archaikus népi imádságok, ráolvasások témáiban. Szakfolyóiratokban is megjelenő folklorisztikai tanulmányai mellett több kötetben tette közzé gyűjteményének egy-egy tematikus csoportját (így: Aranykertbe’ aranyfa. Gyimesi, hárompataki, Úz-völgyi csángó imák és ráolvasók, 2001; Kantéros, lüdérc, rekegő. Hárompataki csángó hiedelemmondák, 2004; Angyalok csenditének. Archaikus népi imádságok a régi Csíkszékről, 2015; Elindula boldogságos szép Szűz Mária. Ráolvasók a régi Csíkszékről, 2015). A Kantéros, lüdérc, rekegő című kötet 2005-ben a Magyar Írószövetség „Év Könyve” díjában részesült.