Gárdonyi Géza - Sánta angyal / Statárium a másvilágon

Az órást Zsadányinak hívták. Csak afféle órajavító órás volt. Órát nem lehetett nála venni. Neki magának se volt órája. Hanem ha valaki hozzáadta a zsebóráját, hogy javítsa meg, hát szombatig azt viselte. A vasárnapot mindig megülte. Megülte a sárga földig. Volt úgy, hogy nem akadt munkája. Olyankor kiment halászni. A városunk végén jókora tó van. Egy patakocska táplálja. A patak hatméternyi magasságból zuhog alá, s két nagy malomkereket hajt. A zúgó mély. A tóban csak derékig érő a víz. Zsadányi naphosszat tartogatta ott a horgát. Máskülönben kis lompos, sápadt ember volt, körülbelül negyvenéves, kevés beszédű ember. Kecskeszakállt viselt, és mindig egy piszkos könyökű, sárga kabátban járt. Vasárnaponként azonban tűzoltóruhát öltött, s úgy feszített az utcán, mintha nála nélkül megégne a város. A tűzoltók nagyokat ittak vasárnap délutánonként. Az órásnak olyankor megeredt a nyelve. Lármázott, veszekedett. Nemegyszer az élete megmaradását köszönhette annak, hogy tűzoltó. Ha a réztarajos papirossisak nincs a fején, bizony nem egy vasárnap került volna véres fejjel a kórházba.