Csí és Vit meg az emberek
Ár: 1.290 Ft
Csí és Vit meg az emberek ifj. Fekete István könyve édesapja nagy sikerű, fecskékről szóló kisregényének, a Csínek folytatása. Miután Csí, Vit hajdani férje új párt talált magának, Vit is új életet kezd Ri, a sérült szárnyú, sokat tapasztalt fecske oldalán. A fecskepár felderíti az afrikai papiruszerdők csodás vidékét, és számos barátra tesz szert. Repülés közben Vit aggódva látja, hogy Ri szárnya nehezen gyógyul. A távoli Magyarországon tavaszodik, a fecskéknek hamarosan indulniuk kell haza. A nagy útnak azonban csak ép szárnnyal lehet nekivágni... Olvass bele! Részlet a műből: (...) Csillámok Nagybátyámék kis felvidéki faluban laktak, és gyerekkoromban gyakran nyaraltam náluk. Annus néném és Ernő bátyám szemmel láthatóan szerették egymást, de „szerelmük eltéphetetlen béklyóját az ég nem permetezte be gyermekcsillámokkal”. Ami hétköznapi nyelven annyit jelent, hogy nem született gyermekük. Miután jellemes ember vagyok, és nem szeretek mások tollával ékeskedni – vagy csak akkor, ha biztos vagyok abban, hogy nem kapnak rajta –, irigykedve bevallom, hogy a csodálatos mondat nem tőlem származik, hanem Pacsirta Titusz főtiszteletes úrtól. A Démoszthenész-ajkú fér?ú annak ellenére, hogy más hitfelekezethez tartozott, nagybátyám egyik legjobb barátja és állandó ultipartnere volt. Az örök életű, klasszikus mondat Annus néném és Ernő bátyám tizedik házassági évfordulóján hangzott el. És határozottan állítható, hogy nem az előzőleg benyakalt közel egy liter egri bikavér tette a főtiszteletes urat ilyen „pacsirta”-ajkúvá. A szívbe markoló beszédet ugyanis már otthon megírta, és az emlékezetes estén csak felolvasta. Nagyanyámat annyira meghatotta a költői mondatok eszterlánca, hogy elkérte a főtiszteletes úrtól. (Aki nem tudni, miért volt főtiszteletes, mikor a faluban se tiszteletes, se altiszteletes nem volt!) Nagyanyám tehát elkérte a főtiszteletes úrtól a házassági évfordulón mondott beszédet. Tette ezt valószínűleg azért, hogy az utókor is gyönyörködhessen a gondolatok „tengerszemnyi mélységében” és az érzések „tűzhányóforróságában”. A nagyanyámról annyi talán bevezetésként megemlítendő, hogy egyszer „pár hétre” látogatóba jött Ernő bátyámhoz, a ?ához. Ez a pár hét aztán pontosan tizenhat évig, vagyis a halála napjáig tartott! A fent említett csodálatos mondat azért maradt meg emlékezetemben, mert több tucatszor hallottam. Nagybátyám ugyanis a Pápay báró birtokának főintézősége mellett sajnos arra is talált időt, hogy az én életemet intézze. Bár a család általános véleménye az volt, hogy „Ernő bátyád imád téged”, a borotvafenő szíjával hetente legalább egyszer-kétszer elnáspángolt. Nem is merek arra gondolni, hogy milyen förtelmes veréseket kaptam volna, ha nem imád annyira. A verések után – melyekre természetesen szinte mindig rászolgáltam – nagyanyámhoz jártam panaszkodni. Az ősz hajú, kontyos matróna, aki a férjén és a ?án kívül szinte mindenkivel rendszeresen összeveszett, ilyenkor mindig ugyanazt mondta: – Ernő bátyád imád téged, és csak azért ver meg gyakran, mert ha gyermekkorodban nem tanulsz rendet, az élet később nagyon kegyetlen leckéket ad majd! Hidd el: neki jobban fájnak ezek a verések, mint neked… Ebben ugyan erősen kételkedtem, de nem vitatkoztam nagyanyámmal, aki ilyenkor mindig felolvasta Pacsirta Titusz főtiszteletes úr beszédét. Valószínűleg azzal a célzattal, hogy meggyőzzön: miután nagybátyámék „szerelmének eltéphetetlen béklyóját az ég nem permetezte be gyermekcsillámokkal”, minden utód utáni vágyukat és szeretetüket belém ölik. Avagy rám vesztegetik. Eleinte jókat derültem az idétlen szövegen – amit természetesen egyáltalán nem értettem. Később azonban már határozottan untam a permetezést, hogy a csillámokról ne is beszéljek. Időnként az égiekre is nehezteltem, mert ha történetesen születik néhány gyermekük, akkor nagybátyám nem pazarolná rám minden imádatát, hanem igazságosan megosztaná köztem és a gyermekei között. Ugyanígy a förtelmes veréseit is. Egyik nap ebéd közben Ernő bátyám megkérdezte, hogy milyen lett a bizonyítványom. – Erős jó rendű. Csak számtanból kaptam elégségest – büszkélkedtem. Nagybátyám úgy felhördült, mint egy földet békésen túró vaddisznó, amelyet váratlanul fenéken lőtt egy kocavadász. – Micsoda?! – süvöltötte, és olyan döbbent hitetlenkedéssel nézett rám, mintha azt mondtam volna, hogy minden tárgyból megbuktam. Még tornából és énekből is! – Jegyezd meg magadnak – mondta komor szemöldökráncolással –, hogy a mi családunkban kitűnőnél alább nem adjuk! Mától kezdve minden nap öt számtanpéldát adok fel neked, amelyeket reggelente meg kell csinálnod, mielőtt játszani mész a barátaiddal! De ?gyelmeztetlek, hogy a külalakra is sokat adok. Nagyon sokat! Ezek után én néztem döbbent hitetlenkedéssel a nagybátyámra. Kiterjedt családunkban ugyanis csak két kitűnő rendű tanulót ismertem. Az anyámat és a nővéremet! Ha valamelyik fiúgyermek az év végén csak egy tárgyból bukott meg – tehát pótvizsgát téve nem kellett osztályt ismételnie –, őt a család már nemzeti hősként ünnepelte. És a csodálatos teljesítményt pónilóval, biciklivel és egyéb értékes ajándékokkal jutalmazta. Főként nagybátyám gyenge memóriája lepett meg. Róla ugyanis azt suttogta a család, hogy a nyolc osztályt hat különböző városban végezte el. Érettségi bizonyítványt is csak harmadszori nekirugaszkodás után kapott a Bonyhádi Főreálban, pedig ott emberemlékezet óta senkinek sem sikerült megbuknia! „Egyenesen őrület, hogy mik vannak!” – gondoltam, és nemcsak Ernő bátyám, hanem a legtöbb felnőtt igazmondásáról egy életre megvolt a véleményem. (...)
Tulajdonságok
Könyvkereső: | Gyerekeknek |
Feladás dátuma: | 2024.10.22 |
Eddig megtekintették 14 alkalommal |
Könyvek rovaton belül a(z) "Csí és Vit meg az emberek" című hirdetést látja. (fent)