Az Andalúz lányai

Az Andalúz lányai Az Andalúz lányai egy, a Kádár-korban született ikerpár történetét meséli el. A főhős, Eszter és testvére egy olasz-német-horvát-magyar család mai leszármazottai. Bár szüleikkel és nagyszüleikkel szemben az anyanyelvük - először a család története során - már a magyar, még a harmadik generációban is meg kell küzdeniük a többes identitásukkal és az ebből eredő idegenségérzésükkel. Vajon létezik még monarchiás identitás? És ha igen, miben áll az az ezredforduló utáni Magyarországon? Lehet-e otthona a Monarchiánál sokkal kisebb ország két olyan nőnek, akiknek gyökrerei jóval túlnyúlnak a jelenlegi határokon? Milyen esélyei vannak a boldogulásra annak, aki kulturálisan egy, a jelenleginél jóval tágasabb, Itáliától Zágrábon át Prágáig, Bécstől Kolozsvárig elterülő haza állampolgára? Eszter és ikerhúga életét a negyvenes éveikig követhetjük, a háttérben pedig megismerjük a szülők, a nagyszülők és dédszülők történetét is. Ám a nagy monarchiás családtörténet részleteiben csak a második kötetben, az Eszter testvére, Dorka által elmesélt Dorka könyvében bomlik ki. Péntek Orsolya festőművész és író. Az Andalúz lányai, amelynek első kiadása 2014-ben jelent meg a Kalligramnál, a Monarchiától a jelenkor Magyarországáig érő regénytrilógiája első része. A második kötet, amelyben az első könyv főhőse, Eszter ikertestvére meséli el a család múltját, Dorka könyve címmel jött ki 2017-ben. A Monarchia-trilógia harmadik könyve, a Hóesés Rómában 2020-ban jelent meg. Ebben az ikrek édesanyjának és a hatvanas években emigráló nagynéninek a párhuzamos élettörténete tárul fel, a háttérben a Kádár-kori Magyarországgal és a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek Olaszországával. A szerző negyedik prózakötete, a Vénusz jegyében - Pécs regénye 2022-ben jelent meg a Kalligram kiadásában. Megírta a magyar fotográfia történetét is. (A magyar fotó 1840-1989, Látóhatár Kiadó, 2018). Idézet a regényből: - Horvát vagy ? - kérdezte angolul, aztán szerbül vagy horvátul vagy délszlávul, ami voltaképpen még Szentendrén is mindegy, majdnem mindegy, és Szterkében felmerült, hogy jó lenne megúszni ezt a egész délutánt, ezt a tavaszt, az elmúlt pár évet, Közép-Európát, meg ezt a férfit válasz nélkül. Ültek egymással szemben, terpeszben, úgy mondta, halkan, félig horvátul félig angolul, hogy nem, tulajdonképpen magyar, csak félig horvát és a másik részről olasz meg német, de az annyira nem fontos, főleg ma délután, és amikor a szerb magához húzta, hagyta magát, aztán újra átfordult a padon, és nekivetette a hátát a férfi mellkasának, úgy ültek a tavaszban egy szó nélkül vagy félórán át.