Markó Béla - Már nem közös

...Tudom, nem való már ebben a korban. Vagy talán nem kellene semmilyen korban olvadó hópelyhekből összerakni a boldogságot. Sem a sírást. Túl sok ellágyulás. Titkolni való áhítat. Zajtalan siklás az üvegen. Ó, adj nekem ilyen verset, Istenem! Legyek még költő egy ideig. Vagy legalább higgyem, ez a vers. A szerelem is. A révület. Az ámulat. Minden. A gyengék ereje. Egy lassan szállingózó forradalom. Mint annak idején a sok-sok pihéből összegyúrt kemény hógolyó. Ahogy csörömpölve betörtem az ablakot. Mea culpa. Hagyd meg nekem még a gyermekkor kegyetlenségét! Az igazi költészetet.