Bártfai Szabó László - Az utolsó emberig

„Híven az igazsághoz és valósághoz, szépítéstől és túlzástól mentesen leírtam azokat az eseményeket, tapasztalatokat, benyomásokat, melyeket a doni védelem, majd pedig a visszavonulás öt nehéz hete alatt századommal átéltem. Hatszáz kilométert meneteltünk 1943. január 16-tól február 20-ig, és mint a német Cramer-hadtestnek alárendelt magyar csapatok egyike, az utóvédek utóvédjeiként” soha el nem felejthető, gyötrelmes napokat éltünk át a német vezetésnek kiszolgáltatva. Amikor a visszavonulás átélt – az általános hadműveleti helyzetbe illesztett – eseményeit leírom, szerény emléket szeretnék állítani azoknak a tízezreknek, akik áldozatai és szenvedő részesei voltak öncélú és helytelen politikai és katonai terveknek, akik életükkel, vérükkel, gyötrelmeikkel fizettek azért, mert akkor éltek és akkor voltak katonák. Az ember a háborúban átélteket nem felejti el. Az idézett párbeszédek vagy szó szerint, vagy értelmükben és tendenciájukban megegyeznek az események idején elhangzottakkal. Semmit nem tettem hozzá, semmit nem vettem el belőle, mert ha ezt teszem, eltérek a valóságtól. Az események szereplői között költött személy nincs. Kifejezetten tartózkodtam attól (amennyire lehetett), hogy a következmények ismeretében, a háború után megismert tények szem előtt tartásával fogalmazzak. Mindabból, amit elmondok, az olvasók maguk is könnyen levonhatják a szóban forgó történelmi időszak politikai konzekvenciáit, szomorú tanulságait. Senkit nem kívántam befolyásolni abban, hogy végül is milyen véleményt alakít kis krónikám elolvasása után. Mindezt abban a reményben tettem így, hogy nyílt, kendőzetlen, őszinte „tanúvallomásom” hozzásegíti a háború után felnőtt generációt – mindenekelőtt a fiatalságot – ahhoz, hogy nemzeti történelmünk e rendkívül súlyos és végzetes időszakát jobban megismerje, és megértse.