Douglas E. Harding - A ?világ vallásai

Bevezető Egy ?világűrből érkező utazó, aki véletlenül a bolygónkra vetődik, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy visszataszító s módfelett rejtélyes betegségtől szenvedünk, mely meglepően változatos tünetekkel jár. Néhányunkat arra készteti, hogy megvessük, lemészároljuk vagy lebombázzuk társainkat, méghozzá nagy számban, minden nyilvánvaló ok nélkül. Mások viszont a hatására saját testüket kínozzák, sőt megcsonkítják, feltartják a karjukat, míg az el nem szárad és használhatatlanná nem válik, szinte halálra éheztetik magukat, vagy éppen feltelepszenek a legmagasabb oszlop tetejére, amelyet találnak. És még sorolhatnánk, hiszen végtelen a listája a tüneteknek, az ártalmatlanoktól az iszonyatosakig. Ez a betegség pedig mélyen gyökerező, járványos és olyan régi, mint maga a fajunk. Enyhülésnek vagy gyógyulásnak semmi jele nem mutatkozik az idő előrehaladtával. Éppen ellenkezőleg. E betegség neve: vallás. Úgy tűnik, a betegséget okozó baktérium vagy élősködő rendkívüli fertőzőképességének egyik oka, hogy számos olyan ellentétes formát ölt, amely aztán birokra kel a másikkal. A szerencsétlen beteg – nevezetesen az emberi faj – e végeláthatatlan küzdelem véres harcmezejévé vált. A számos ajánlott gyógyír közül kiemelkedik három. Nevezzük ezeket kételynek, áttérésnek és egységesítésnek. Kétely alatt azt a mindenre kiterjedő ateista szkepticizmust értem, mely azt célozza, hogy az élősködő összes formáját kivágja a ráció szikéjével. De milyen eredménnyel? Jóllehet már legalább háromezer éve jelen van, és energikusan alkalmazzák is, semmi jelét nem látjuk annak, hogy ez az orvosság elhozná a várva várt enyhülést. Ha azonban végül mégis így tenne, vajon jobban járna-e az emberiség? vagy rosszabbul járna? Az a gond, hogy a betegséggel megmagyarázhatatlanul együtt jár egy, az élet értelmének nevezett, hormonhoz hasonló valami, ami nélkül a beteg egyszerűen összegömbölyödik és meghal. jobb a vallás betegségével sújtott élet – egy értelmes állapot, ha egyáltalán létezik ilyen –, mint az értelmetlen lét, melyet szinte nem is nevezhetünk életnek. A második gyógyírjelölt az áttérés. Ugyan ősidőktől fogva népszerű, ám az, hogy bekövetkezik és beválik, még kevésbé valószínű, mint az első. Ez a halvány reménysugár azzal kecsegtet, hogy a kórokozó egyik fajtája – természetesen az ember saját vallása! – a meggyőzés, az erőszak vagy a kettő kombinációja révén győzedelmeskedik a többi fölött. De itt is van egy bökkenő. Még ha az egyik vallás felül is kerekedne, biztosak lehetünk benne, hogy nem követné azt béke. Hiszen e vallás felekezetei tovább folytatnák a háborúskodást. Mi több, egy vallás felekezetei (hogy azt ne mondjuk, szektái) közötti viszálykodás legalább annyira szűnni nem akaró küzdelem, mint a vallások közötti vetélkedés. A harmadik orvosságot egységesítésnek nevezem. Ez a könyv egyedül ezt ajánlja. Az az elképzelés húzódik meg mögötte, hogy a fentebb vázolt kóros állapotot – ha úgy teszik, varázslatos módon – csodálatos egészséggé változtathatjuk. Ekkor a kórokozó egymással háborúskodó formái békét kötnek, melyhez mindegyikük hozzájárul saját különleges adottságaival, s ami addig az emberiség átka volt, most áldásává válik. Jelen írással az a célom, hogy bemutassam: a világ minden nagy vallása szükséges szerve a vallásnak mint egésznek, mint élő szervezetnek, mely egy és oszthatatlan. Ébredjünk csak tudatára ennek a ténynek, és máris baráti légkört teremtünk, végtére is az az egyetlen módja a nagy vallások keltette, látszólag disszonáns hangok összhangba hozásának, hogy figyelmesen meghallgatjuk, mit mondanak valójában. Bátran kijelenthetem, hogy ha így teszünk, mennyei muzsikát fogunk hallani. Képtelenség, vetheti ellen a kedves olvasó. Ugyan miért lenne szemernyi esélye is annak, hogy ez a harmadik „kúra” kifejti hatását? A válaszom: az a fontos, hogy neked, kedves olvasóm, és nekem beválik. Hiszen több dolgok vannak égen és földön, mint ami szemmel látható. Ha kigyógyulsz ebből a betegségből, azt nem egyéni betegként teszed. Amikor meglátod, hogy ki vagy istenigazából, és az egységes vallás elmeséli ennek az igazi és egyénen túli önazonosságnak a történetét, akkor az fog látni mindannyiunk nevében, aki vagy. Még ha akarnád, sem tudnád megakadályozni, hogy látásod ki ne áradjon az egész világba. De ezzel elébe vágtunk az eseményeknek. Kedves olvasóm, úgy fogadd ezt a kis könyvet, mint meghívást életed kalandjára, és meg fogod látni, mit jelent ez pontosan, s hogy mire célzok – sőt az leszel. Sufolk, Anglia, 1995. április D. E. Harding Douglas E. Hardingról (1909–2007) sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy szűklátókörű specialista volt. Az 1930-as években építészként Indiába költözött családjával, és itt érte a II. világháború kirobbanása. Korábban is komolyan érdeklődött a világgal és az emberrel kapcsolatos filozófiai kérdések iránt, de a háború veszélyeivel szembesülve sürgetően érezni kezdte: meg kell találnia valódi önazonosságát, mielőtt meghal. Életének meghatározó spirituális élménye a Himalájában érte. Immár klasszikusnak számító művében, az On Having No Headben leírja tapasztalását: a „fejnélküliséget”, az éntelenség misztikus érzését. Később számos könyvet írt, és különböző tudatossági technikákat fejlesztett ki, melyek segítségével igyekezett megosztani az érdeklődőkkel a „fejnélküliség” élményét és annak mindennapi életre gyakorolt hatásait. Emellett összehasonlító vallástudományt tanított a cambridge-i egyetemen. Douglas E. Harding 2007-ben halt meg, nem sokkal kilencvennyolcadik születésnapja előtt.