Mary Norton - Elvitte a manó

„Tegyük ?fel – mondta a fiú, hogy most meglátnánk egy kis embert, nem nagyobbat, mint egy ceruza, a nadrágján kék folt, és rettentően igyekezne felfelé a függönyön, kezében egy babateáscsészével… Mit mondanál, hogy mi az? Tündér? – Dehogy mondanék ilyet – vágta rá Ariadné. – Azt mondanám, hogy az apám volt.” Ez a beszélgetés egy manókislány és egy valóságos kilencéves kisfiú között hangzik el abban a kertben, ahová a kislány első kölcsöncsenő útjára indult. A kölcsöncsenők ugyanis aprócska népség – ki ne ismerné őket! – mindenfélét összeszednek a házban, amire csak szükségük van; a zongorában, az óra mögött, a padló alatt laknak, és sohasem lopnak, csak kölcsöncsennek, aztán a ház népe keresheti mindazt, ami eltűnt. De ugyan mire valók az emberek? Csakis arra, hogy a kölcsöncsnők részére előállítsák a hasznos dolgokat, a babateáskészletet, a finom falatokat, morzsákat. És mi történik, ha egy valódi kisfiú egyszer egy ilyen manókislánnyal barátkozik össze? Aki ezt a fordulatokban bővelkedő, mulatságos és megható történetet elolvassa, sok mindent megtud az apró és mindenütt fellelhető háznépről.