Somogyváry Gyula - És mégis élünk I-II.

Részlet a könyvből: Ezt a történetet utazás közben hallottam, jó néhány esztendeje. Akkoriban még meglátszott a vasutakon a háború utáni inség nyoma, különösen a szárnyvonalakon. Este indultam el egyik vegyesvonattal valamelyik alföldi kisvárosból s reggelre ígérte a menetrend, hogy elérem a fővonalat. A kocsisor előtt lihegő kis mozdonykrampusz egész szikraüstökösöket hagyott hátra, de a sebességről meglehetősen kezdetleges fogalmai voltak. Magam ültem a kopott, faüléses kocsiban. Valami félálomféle bódulat vett körül a kőszénfüstös sötétségben. Időnkint megálltunk ismeretlen nevű állomások előtt s tolatták, rángatták a vonatot. Az egyik hátullevő kocsiban néhány hízott ökör utazott ismeretlen cél felé s minden megállásnál borus sejtelemmel bőgött bele az éjszakába. Elbóbiskoltam. Arra ébredtem, hogy valaki nagy csattanással félretolta a fülkeajtót és két férfi botlott be a sötét kocsiszakaszba. Egyideig a lámpával bíbelődtek. Hasztalan. Kiégett belőle az olaj. Alvónak tetettem magam. Gondoltam, ha látják, hogy alszom: kíméletesebben lármáznak majd...