Egyed Ákos főszerk. - Székelyföld története I-III.

SZÉKELYFÖLD TÖRTÉNETE három kötetben. A monográfia születéséről Az 1989. évi változások után megnőtt az érdeklődés történelmünk iránt, ami érthető, hiszen a diktatúra idején semmilyen, vagy nem kis részben meghamisított magyar történelmet, inkább történelmi foszlányokat tanítottak az iskolákban és az egyetemeken. Ezért más, valós történelmi tényekre alapozott múltképet vár a közönség a béklyóitól megszabadult történetírástól. Ezt felismerve, a történészek siettek eleget tenni a várakozásnak, ami a kutatás fellendüléséhez vezetett. Segítették a kutatást a kedvezőbb feltételek: megnyíltak a levéltárak, megszűnt a cenzúra, javultak a publikálási lehetőségek. Tökéletesedtek a kutatás módszerei is, például a számítógépes anyagfeldolgozás vagy a radiokarbon-mérések által. És az eltelt két és fél évtizedben felnőtt egy új történésznemzedék, amely az egyetemeken, múzeumokban és kutatóintézetekben, kisebb műhelyekben munkához látott, s jelentős eredményeket mutatott fel. Ők alkotják nagyobb részét e munka szerzői közösségének. Eljött tehát az ideje történelmünk újragondolásának, újraírásának. Ebbe a törekvésbe illeszkedik bele a székely történelem megírása is. Kezdeményezését a hiány szülte. Hogyan és mikor merült fel konkrétan egy nagyobb, tudományos igényességgel megírt székely történet kiadásának a terve? Néhány évvel ezelőtt, pontosabban 2008-ban vetette fel ezt a kérdést Székelyudvarhely polgármestere, Bunta Levente-Zoltán, aki 2009-ben közölte ezt a gondolatát más székelyföldi vezetőkkel: Borboly Csabával, Tamás Sándorral, Antal Árpáddal, Ráduly Róberttel, Lókodi Emőkével, akik támogatást ígértek a munka megjelentetéséhez. A kezdeményezők felkérésére szakmai bizottság alakult a Székelyföld történetének megírására a következő tagokból: Egyed Ákos ny. egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, dr. Oborni Teréz, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének főmunkatársa, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója, dr. Pál Judit, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem docense és dr. Hermann Gusztáv Mihály, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem székelyudvarhelyi tagozatának oktatója. Később Bárdi Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia Történeti Intézetének munkatársa is elvállalta a szerkesztőbizottsági tagságot. A szakmai bizottság elnökévé Egyed Ákost kérték fel. A Bizottság titkári teendőinek ellátását vállalta, ugyancsak felkérésre, dr. Kolumbán Zsuzsanna történelemtanár, szerkesztő. A bizottság kiegészült Reisz Csabával, a Nemzeti Levéltár volt főigazgatójával, aki olvasószerkesztő lett. A munka elkészítésére négy-öt évet jelölt meg a kiadvány pénzügyi hátterét biztosító Székelyudvarhely Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala, amelynek keretében a szervezőbizottság alakult. A két bizottság küldöttsége nem késett 2012-ben felkeresni a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének elnökét, Fodor Pál akadémikust, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatóját, dr. Csorba Lászlót, a Magyar Nemzeti Levéltár igazgatóját, dr. Mikó Zsuzsannát és az Országos Széchenyi Könyvtár vezetőjét, dr. Sajó Andreát, és a küldöttség mindenhol ismertette a székely történet megírásának tervét, amelyhez támogatást kért az illető intézmények részéről. Ezt az intézmények vezetői készséggel megígérték, és a munka során igénybe is vehettünk. Hasonlóan felkarolta és segítette tervünk megvalósítását az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke, Sipos Gábor, valamint a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója, Miklós Zoltán, aki a szervezőbizottságnak is tagja. A szakmai bizottság természetesen első feladatának tekintette a szerzők kiválasztását és felkérését. Ebben fő szempontnak tekintettük, hogy az illető felkért szerző korábban már behatóbban foglalkozott a székely történelem bizonyos kérdéseivel, valamint azt, hogy elkötelezettséget mutasson a megfelelő kézirat elkészítésére. A szerzők között közismert magyarországi és erdélyi történészeket találunk, ami egyébként nem képezett kritériumot a felkérés alkalmával. A három kötet tartalmának meghatározása után azonban kiderült, hogy egyes történelmi kérdéseknek még hiányzik a szakértő gazdája, tehát a szerzők névsorát bővíteni kellett több fiatal nemzedékhez tartozó történésszel. Miután a bizottság ezt az elvet elfogadta, véglegessé vált a szerzők munkaközössége, amely magára vállalta Székelyföld történetének megírását az őstörténettől 1989-ig. Rövidesen sor került az egyes kötetek szerkesztőinek kijelölésére is. Eszerint az I. kötet szerkesztői Benkő Elek és Oborni Teréz, a II. köteté Egyed Ákos, Hermann Gusztáv és Oborni Teréz, a III. köteté pedig Bárdi Nándor és Pál Judit. A legfőbb célkitűzésünk az volt, hogy átfogó, általános képet adjunk az érdeklődő közönség kezébe a Székelyföld múltjáról, a székely történelem sajátosságairól az új kutatások és ismeretanyag, valamint a tudományosság kritériumainak megfelelő történelemszemlélet alapján. Ugyanis a székely történelem korább készült nagyobb művei már nem hozzáférhetőek a szélesebb olvasóközönség számára, bizonyos kérdésekben túlhaladottakká váltak, illetve kiegészítésekre szorultak. És az is nyilvánvaló volt, hogy a diktatúra idején keletkezett űrt meg kell szűntetni. A rendelkezésünkre álló forrásmunkák közt tartottuk számon Benkő József, Orbán Balázs, Szabó Károly, Szádeczky Kardoss Lajos munkásságát, akiknek neve most is a legtöbbet idézett történetírók között szerepel. Itt térek ki egy jelentős előzményre is, nevezetesen arra, hogy az 1874-ben gróf Mikó Imre kezdeményezésére és elnökségével – aki akkor két intézmény: az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Magyar Történelmi Társaság elnöke volt –, bizottság alakult a székely történelem megírása érdekében. A bizottság a székely kérdés kiváló ismerőjét, Szabó Károlyt kérte fel a munka elkészítésére, amihez hozzáértendő az is, hogy 1872-ben az ő szerkesztésében jelent meg a Székely Oklevéltár I. kötete. A székely történelem szintézise azonban nem született meg a 19. században, de a terv meghirdetése mégsem volt eredménytelen, mert az összegyűlt pályadíjból fedezték a Székely Oklevéltár további kötetei kiadásának költségeit. A szintézis elkészítését akadályozta bizonyosan az előkészületek, pontosabban a forráskutatások elégtelensége. Mivel Szabó Károly 1890. augusztus 31-én meghalt, a székely történet megírásának feladata Szádeczky Kardoss Lajosra testálódott, aki úgy látta, hogy először folytatni kell a forrásfeltárást, s csak azután lehet hozzáfogni a szintézis megírásához. Valóban az ő szerkesztésében jelent meg az Oklevéltár IV-VII. kötete. Ezután látott hozzá a szintézis megírásához, amelyet 1927-ben adtak ki A székely nemzet története és alkotmánya címmel, amelyet mindmáig a székely történelem legalapvetőbb munkájaként tartunk számon. Alig két év múltán, 1929-ben vaskos és kiváló tanulmányokat közölt Csutak Vilmos a Székely Nemzeti Múzeum 50 éves jubileumára készült Emlékkönyvben. És tovább gazdagodott a forráskiadás is, hogy 1934-ben Barabás Samu közzétette a Székely Oklevéltár újabb kötetét, amelyet VIII. kötetként szoktunk idézni. A szocializmus körülményei nem kedveztek, sőt akadályozták a magyar, így a székely múlt feltárását is, de a kutatás mégsem akadt teljesen el, s ennek eredményeként 1979-ben fontos munka került ki a nyomdából Székely felkelés 1595-1596. Előzményei, lefolyása, következményei címmel. Ebben közölt Benkő Samu, Borbáth Károly, Demény Lajos, Egyed Ákos, Imreh István, Jakó Zsigmond, Pataki József és Magyari András számos kérdésben új adatokra épülő tanulmányt. Aztán minden nehézség ellenére 1983-ban Demény Lajos és Pataki József a Kriterion Könyvkiadó segítségével elindította a Székely Oklevéltár új sorozatát, amelyről hét kötet jelent meg; a IV-VII. kötetek már 1989 után láttak nyomdafestéket. Az 1989-es változás után fellendülő kutatásról az előbbiekben röviden szóltunk. Ezt szeretnénk kiegészíteni azzal, hogy ekkortól már szervezett történetkutatásról beszélhetünk a székelyföldi múzeumok keretében, vagy külön műhelyekben. A Székely Nemzeti Múzeum és a Csíki Székely Múzeum közös kiadványa: az Acta, valamint a székelyudvarhelyi Kutatócsoport és az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület közlönye, az Areopolisz körül jelentős számú, nagyrészt fiatal kutató tömörül és közli ezekben a lapokban tanulmányait. És még nem említettük az Erdélyi Múzeum-Egyesület csíkszeredai, gyergyói és marosvásárhelyi fiókegyesületeit, ahol szintén rendszeres történeti kutatás folyik. Az újabb kutatások eredményei nélkül aligha gondolhattunk volna a Székelyföld háromkötetes történetének megírására. Segítette a munkánkat az 1986-ban kiadott háromkötetes Erdély története, illetve annak 1992-ben megjelent egykötetes változata, például munkánk szerkezetének, műfajának kialakításában, és természetesen a székely múlttal kapcsolatos összefoglalói által is, bár ebben a székely történelem csak kisebb teret kaphatott. Magyarországon jelentős kutatások folytak az elmúlt évtizedekben a székely történelemről, amelyek eredményei a már említett munkákkal együtt tették lehetővé, hogy új tudományos szintézis megírására vállalkozhassunk Az előkészületek során a szakmai bizottság rendszeresen elemezte a soron levő teendőket és szoros kapcsolatban állt a szerzőkkel. Munkánk címe: Székelyföld története csak hosszas mérlegelés után vált véglegessé, ugyanis sok érv szólt a székelyek története mellett is. Végül azért döntöttünk Székelyföld mellett, hogy inkább koncentrálhassunk a székelység ősi szállásterületének a múltjára és belső szerkezetének sajátosságaira, és nem utolsósorban azért, hogy kitapinthassuk Székelyföld régi és újabb határait. Másrészt azt is tekintetbe kellett venni, hogy a székelyek történetéről nem rendelkezünk elég előkészítő tanulmánnyal, például a moldvai csángók, hétfalusi „csángók”, más dél-erdélyi sziget-falvak, kivándorolt székelyek történetéről. Ez mégsem jelenti azt, hogy ezek a kérdések teljesen kimaradtak volna szerzőink horizontjából. El kellett dönteni a műfaj kérdését is. Az nem képezte vita tárgyát, hogy történelmi szintézist kell írnunk, amelynek a politikai történet képezi központi elemét, ami azonban nem szoríthatja háttérbe a társadalom- gazdaság,- népesedés-, valamint a művelődéstörténetet. A műfaji kérdés során kellett meghatározni azt is, hogy kihez szóljon: a szakmához vagy szélesebb olvasó-érdeklődő réteghez. A döntés egyöntetű volt: szélesebben vett értelmiségieknek, s természetesen minden olyan személynek szánjuk e munkát, akit érdekel a múlt, a történelem. Gondolni kellett arra is, hogy Székelyföld történetét a mai fiatal magyar nemzedék alig ismeri, ezért az oldottabb stílus mellett állapodtunk meg. Ez természetesen kihatott a jegyzetelés módjára is: nem soroljuk fel teljes jegyzetanyagot, a teles bibliográfiát, ami egyébként is lehetetlen, hanem elsősorban az idézeteket, valamint a nehezebb kérdések forrását jelöljük meg. De a hitelesség, az adatolás pontossága, a kritikai szemlélet érvényesítése mindvég legfőbb törekvésünk volt. Aminthogy az is, hogy új, eddig nem ismert forrásokat is felhasználjunk a különböző kérdések megvilágítása érdekében. A forráskritika a történettudomány nagy vívmánya, amit messzemenően igyekeztek szerzőink alkalmazni, azért is, mert abból indulnak ki, hogy a történelemről nem lehet mindent állítani, még ha olykor szépek, esetleg tetszőek is lehetnek egyes elméletek. Persze az sem téveszthető szem elől, hogy a hagyomány is része a történelemnek, csak éppen a maga helyén szabad kezelni. A Székelyföld története számos szerző alkotása, számuk eléri a huszonhármat. Ilyen esetekben megtörténhet egyes történelmi kérdések eltérő értékelése, ami előfordul esetünkben is. A szerzők egyéni véleményt fogalmazhatnak meg, ami különösen a székelység eredetével s letelepedésével kapcsolatosan figyelhető meg. De nem csak ebben. A szerkesztés nem kívánta mindenben egységesíteni a különböző nézeteket, ami a szerzői koncepciók megengedhetetlen torzítását eredményezte volna. De abban egységes állásponton áll a három kötet, hogy a székely történelem a magyar történelem része. A székelyek középkora a Magyar Királyság keretei közt zajlott le, Székelyföld autonómiáját a magyar államiság biztosította. A trianoni döntéssel 1920-tól a Székelyföld Románia fennhatóság alá került és a székelységnek az erdélyi magyarsággal együtt ismét újra kellett rendeznie életét a kisebbségi lét feltételei szerint. Az 1940–1944 közötti „kis magyar világ” csak átmeneti felszabadulást eredményezett, mert utána ismét a román politika szabta meg az élet politikai kereteit. A Székelyföld legválságosabb korszakát mégis a „szocialista rendszer” idején élte meg, amikor már a teljes beolvasztás, megsemmisülés várt rá. Az csak a székelység belső erőtartalékainak volt köszönhető, hogy sikerült túlélnie a 20. század minden megpróbáltatását, s megőriznie Székelyföldön a székely-magyarság többségi helyzetét. Nem véletlen tehát, hogy az állami keretek változása kronológiánk egyik lényeges szempontja volt. De mégsem az egyetlen, mert tekintetbe vettük például Székelyföld olyan kiemelkedő fontossági eseményét, mint az 1562-es nagy felkelés. Nem a felkelés miatt vált korszakhatárrá az 1562-es év, hanem következményei miatt, amely megváltoztatta a székelység társadalmi s jogi helyzetét s bevezette a feudális rendszert. Az előkészületek során természetesen számba kellett venni Székelyföld történetének kevésbé kutatott kérdéseit, ezért rendezett a szervezőbizottság a szakmai bizottság előterjesztésére több tudományos konferenciát. Az első, projektindító értekezleten, amelynek címe Székelyföldi tudományosság, székely tudósok volt, tizenöt felkért szerző vett részt. Az értekezlet anyagából ugyanolyan címmel könyv született. Aztán ugyanazon év novemberében az újkori s legújabb kori kérdések kerültek napirendre. A harmadik konferencia 2013 márciusában a székelyföldi várak kutatásának helyzetét elemezte, a következőben még abban az évben a gazdaságról és népességről szóltak az előadók, 2014-ben pedig Székelyföld 20. századi története került sorra. A szerkesztők végig szoros kapcsolatban álltak egymással s többször találkoztak egyes felmerült kérdések megbeszélése érdekében. Ezeken a bizottság megfelelő határozatokat fogadott el. A megbeszélések eredményéről a szerkesztőségi titkár tájékoztatta a szerzőket. A viták és megbeszélések során sokszor felvetődött az a kérdés, hogy miként maradt hatott meg Székelyföld székely-magyar többségűnek, holott az erdélyi vármegyék magyarsága már századokkal ezelőtt kisebbségi helyzetbe került. Ez a kérdés végig jelen van a háromkötetes történelemi munkában. Hogy mennyire sikerült megtalálni Székelyföld történetében azokat a történelemformáló tényezőket, amelyek megtartották a székelységet a letelepedésétől a mai napig, az a számos sajátosságból és azok összefüggéseiből válik nyilvánvalóvá. Ennek lényegét a szerzők a következőkben látják: 1. Meghatározó erőt jelentett székelyek hadrendszere s a katonai szerephez kapcsolódó szervezettség/szerveződés, valamint a megszervezett határvédelem a kezdetektől 1848-ig. Ennek a katonai szerepnek köszönhette a székelység az önigazgatási rendszerét, különös szabadságjogait, a kollektív nemesi státusát s adómentességét. Ezek együtt a székely autonómia alapjait alkották. 2. Pozitív következménye volt az állandó hadiszolgálatnak a külön székely jogrendszer, amely – néhány kivételtől eltekintve – megakadályozta egészen 1562-ig a királyi birtokadományozási jog (ius regium) alkalmazását Székelyföldön. 3. A különleges jogállásból következett az erős ragaszkodása a családoknak a megélhetést biztosító földhöz, a szülőföldhöz. A „székely örökség”-nek nevezett családi birtokot és más vagyontárgyakat (ház és gazdasági épületek, malmok, halastavak), a tulajdonosok, örökjogon bírták, s nem veszítették el 1562-ig még akkor se, ha valaki a hűtlenség bűnébe esett a királyi hatalommal szemben. Székely örökséget képezett közösségi birtokhoz (erdők, legelők, osztatlan szántók) való jog is, amit az íratlan jogszokások vagy később az írott falutörvények biztosítottak. 4. Az örökösödési rendszer összefüggésben volt mind a hadrendszerrel, mind a családvédelemmel. Az 1451-ben írásba foglalt, de már a régi szokásjogban kialakult örökösödési szokások a fiak öröklési jogát törvényesítették, a lánynak kiházasítási ingóság járt. De működött a fiúleány intézmény, amely szerint, ha egy családban nem volt fiúörökös, a lányt „fiúsították”, örökölte a vagyont és a katonaállítás kötelességét is. De utódai ismét a székely örökösödési jog szerint részesedtek a vagyonból. 5. A társadalom struktúrája is sajátosan, másként alakult a középkori Székelyföldön, mint vármegyékben. A lakosság nagyobb részét a katonai rendek: lófők és gyalogok, vagyis szabad székelyek alkották. A vezetőréteg, a primorok is saját társadalomi képződmény volt, mint a szolganép is, amelyet nem jobbágynak, hanem „földönlakó”-nak neveztek. 6. Utoljára hagytuk az életmód szerepét, pedig rendkívüli jelentősége volt Székelyföld megtartásában. A székely életmód célja a család önfenntartása volt. A székelyek fő foglalkozása a földművelés és állattenyésztés volt, ezáltal kellett a családnak öneltartóvá válnia és a katonai szolgálat terhét viselnie. Így a lótartás költségeit a lovasoknak s minden katonakötelesnek a hadi felszerelést előállítania. A közigazgatás alapegysége a falu volt, amelyek az élet biztonságát őriző falutörvényekkel rendelkeztek századokon át. Ezeket az önigazgatási jogokkal bíró székek fogtak nagyobb keretbe. Az állandó katonai szolgálat és az ehhez kapcsolódó intézményrendszer nem kedvezett a városfejlődésnek: a mezővárosok későn alakultak, s váltak jogilag is városokká. Nagyobb város csak egy volt: Marosvásárhely. Több évi munka nyomán elkészült a háromkötetes Székelyföld története. Az I. kötet felöleli az őstörténettől az 1562-es nagy változásokig tartó időszakot, vagyis a középkort és kora újkort tárgyalja. A II. kötet az 1562-tól az 1867-ig tartó korszakokat, az Erdélyi fejedelemség és a Habsburg-kor, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc, valamint az abszolutizmus korát öleli fel. A III. kötet az 1867–1918–1989-es korszakok történetével foglalkozik. A három kötet összegezi Székelyföld történetét a megtelepedéstől az 1989-es változásokig. A szerzők a megújult történettudományi felfogás szerint kiterjesztették kutatásaikat a székely múlt legfontosabb kérdéseire. Vannak a források alapján jól meghatározható történetek, de nem kevés az úgynevezett vitatkozó tény is. S bár ezekkel kapcsolatban sok a bizonytalanság, nem maradhattak ki a munkánkból. Ilyen az első kötetből főként az eredetkérdés, valamint a letelepedés, a második kötetből a Habsburg-kor, különösen Mária Terézia és II. József politikájának értékelése, 1848-as forradalom és szabadságharc törvényeinek hatása a székely történelemre, a harmadik kötetben a dualizmus korának, valamint az 1940–1944 közti „kis magyar világ” következményeinek az értékelése. A háromkötetes szintézis a mai, az eddiginél jóval bővebb ismeretanyag alapján készült. A mai igények szerinti nagy illusztrációs anyag s számos térkép segíti a befogadást, a történelmi korok közti tájékozódást. Reméljük, hogy sikerült tovább lépni Székelyföld történetének feltárásában, a tudományos történetírás színvonalán álló munkát alkotni s átadni a tisztelt érdeklődőknek. Nem vállalkozhatott minden ellentmondásos kérdés tisztázására, különösen, ha hiányoznak a hiteles források. A szerzők tudatában vannak annak, hogy sok még a tennivaló, de az is meggyőződésük, hogy ezek további kutatásához is segítséget, fogódzót, kiindulópontot nyújt az a munka, amelyet most vesz kézbe a tisztelt Olvasó. Egyed Ákos