Rudolf Steiner - A beavatásról

Ha visszatérünk a történelem előtti időkbe, akkor megállapítjuk, hogy abban az időben mindig voltak olyan kiváló személyiségek, akik meghatározó impulzusokat bocsátottak ki az emberi civilizáció fejlődése érdekében. Az ókorban misztériumiskolákban tevékenykedtek, majd később az emberek közé keveredtek; ám először az újkor utolsó időszakában fejlődött ki az ember tudata annyira, hogy lehetőség nyílt a misztériumok megnyilvánulására. Ezeket a személyiségeket beavatottaknak, iniciátoroknak nevezték. Beavatásuk azonban nem abból állt, hogy hozzájuthattak a titokzatos ismeretek egész sorához, hanem abban, hogy életük folyamán megtanulták átlépni a küszöböt nemcsak a halál pillanatában, hanem ébrenléti állapotukban is. Megtanultak belépni az e világ mögötti térbe, a túlvilágba, ezért beavatottakká váltak. Megtanulták félretenni saját Énjüket, önmaguk sajátos túlélését, és a küszöb őrét kikerülve keresztülhaladni nemlétünk világába, hogy innen, a szellemi területekről impulzusokat hozzanak a magasabb hierarchiáktól, melyek az emberiség fejlődésére szolgáltak. Ám a túlvilágba való belépéssel, a beavatással semmi sem ér véget; minden újra kezdődik. A latin initium a kezdetet jelenti, és a felszentelteket joggal nevezik iniciátoroknak, a felszentelést pedig beavatásnak. A túlvilágban, a szellemi világban semmi sem olyan, mint az érzékek világában. E világból szerzett tapasztalatainkat a másik világban nem lehet érvényre juttatni. Minden lépést újra meg kell tanulnunk. A felkészületlenre különféle csábítások és veszélyek leselkednek. Hadd, legyen ez a könyv a magyar olvasók számára is egyfajta vezérfonal a magasabb világok megismerése felé vezető úton és tulajdon lelkük fejlődésében.