August Strindberg - Drámák

A cseléd fia három átlagos sorsra elegendő érzelmi és lelki energiát égetett el életének hatvanhárom esztendejében. August Strindberg (1849-1912) az ördögi viking, a hálószoba pszichopata Don Quijotéja - ahogy kortársai titulálták - az európai forradalmak bukása után vajúdó, majd önelégült és az első világkatasztrófa felé közelgő Európa színterén hadakozott az emberi megalázottság ellen: máig olyan párbajhős benyomását kelti, akinek először van kezében kard vagy tőr, de ösztöneitől tüzelve mégis úgy forgatja őket, hogy a végzetes sebet ő ejti a megfontolt, professzionista ellenfélen. A harag zsenije - írta róla Kosztolányi, s nemcsak költői ez a megállapítás, jogos is. Strindberg mást se tett írói munkássága során, mint gyűlölt, mert olyannyira vágyott a szeretetre, hogy a szeretet - mindennemű szeretet és harmónia - elkerülte, rettegvén e már emberfeletti igényű vágytól. A magányra, a társas kapcsolat hagyományos rendjére, a társadalmi és metafizikai értelemben vett ember kompromisszumára alkalmatlan magányos ember - férfi! - primer élményei zúdulnak ránk drámáiból, Az apá-tól egészen a Kísértetszonátá-ig. Legyen az naturalista végzetdráma vagy az expresszionizmust, szürrealizmust előlegező transzcendens mesejáték: a formákat robbanással fenyegető indulat mindig Strindbergé. És ebből az indulatból, elfogultságból, önemésztésből, modern paranoiából máig olyan elemek villannak elő, amelyek vezérmotívumszerű szerepét a legújabb drámairodalomban is felfedezhetjük. Mint témát és formát egyaránt. Ibsent utálta. A klasszikusabb lelki alkatú, az önfegyelemre adó norvég azonban mégis ott tartotta az izgága svéd portréját szobája falán, és megjósolta: Van valaki, aki nálam is nagyobb lesz. Strindbergre gondolt. Nem tévedett. Ez a kötet - ilyen méretekben - először próbálja Magyarországon igazolni Henrik Ibsen igazát.