Marcel Pagnol - Apám dicsősége

Egy-két szerény kísérletet leszámítva, íme, ez az első prózai művem. Azt hiszem, hogy három, egymástól igencsak különböző irodalmi beszédmód létezik: az elénekelt költészet, a fennhangon elmondott színház, és végül a próza, ami leírt forma. Mi az, ami engem megrettent? Korántsem a szavak és fordulatok megválasztása, nem is a nyelvtani finomságok - mindezt végeredményben bárki elsajátíthatja -, hanem a regényíró helyzete rémiszt, különösen pedig a memoárszerzőé, mert ez a legveszélyesebb. Felettébb nehéz dolog önmagunkról beszélni: lelkesen elhisszük a szerzőnek az összes rosszat, amit csak elmond magáról, a jót viszont csakis kézzelfogható bizonyítékok alapján ismerjük el neki, közben pedig erősen sajnálkozunk, amiért nem másra hagyta, hogy e bizonyítékokkal foglalkozzék. A hazánkban elsősorban filmjeiről ismert szerző regénye egy négykötetes életrajzi sorozat első része, amely a sajátos provence-i kultúra varázslatos szépségű világát tárja elénk. A sziklás dombok, a hegyoldalba épült apró falvak, szőlőskertek, olaj- és ciprusligetek, a fűszeres borok hazájában nevelkedő Marcel egy vadászatról mesél, amelynek során gyakorlatlan kezű, néptanító apja dupla mesterlövéssel ejt el egy ritka madarat, a mediterrán ég alatt honos bartavelle-t. A történet persze nem csupán a dicső vadászkalandról szól, finoman beleszövődik egy csöppnyi a francia történelem nagy fordulataiból, egy leheletnyi a latin ősök emlékeiből és némi ironikus bölcsesség az eszmék hiábavalóságáról. Marcel Pagnol, a napfényes, levendulaszagú dél-francia vidék szülötte, ifjúságát foglalta e könyvbe.