Georg Kühlewind – A Logosz felismerése – János evangélista tudománya

Az emberi tudat hátterében egy „őstapasztaló” van, szavakkal kifejezhetetlen, csak utalni lehet rá: Én vagyok (és) Világosság. Az őstapasztalást János evangélista szavakba foglalja, és ezekből a szavakból új tapasztalás fakad: a Szó Világossága. A szóban ébred az ember. Felébredése új képességet hoz: a tanúbizonyság-tevés képességét. „Ez az, aki jön víz és vér által, Jézus Krisztus; nemcsak víz által, hanem víz és vér által, és a szellem az, aki tanúskodik: mert a szellem az igazság (Alétheia). Mert hárman vannak, akik tanúskodnak az égben: Az Atya, az Ige és a Szent Szellem, és ez a három egy. És hárman vannak, akik tanúskodnak a Földön: a Szellem a víz és a vér. És ez a három egy.” Az egy ember nem realitás; az ember léte a szóban kezdődik, amely az én és a te között lebeg. A Logosz kapcsolja össze az embereket a szón át: minden egyéb kísértés vagy ideiglenes kapcsolódás. Aki másban keresi az összekötő elemet, elmegy az új parancsolat mellett. „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” – ez nem „összehasonlítás”, sokkal inkább azt jelenti: szeresd őt, mert valójában te vagy az, ő hordozza igazi lényedet – csak az iránta való szeretetben jut léthez a te igaz lényed. Aki az igazságban él – jár –, az föltétel nélkül mondja: Én vagyok. Szavak nélkül mondja, az igazság szférája a szavak nélküli „gondolkodásé”. Az Én-vagyok az Alétheia: az igazság megismert igazság, hozzá tartozik a szó – nem a szavak – : a Logosz. Az Én-vagyok teszi igazsággá, a „te” számára is. Az igazság egyívású az értéssel, amely két vagy három ember között él: a rejtetlenség vagy a rejtettség legyőzése – jelenlét. A jelenlét lehetősége a szóból ered, a Logoszból. Az igazság nem a helyesség, a képzet és a lét, vagy a lét és az előírás megegyezése, hanem az állítás, szólás – a tevékenység – egyezése az állítás tartalmával. „A szellem az Alétheia” . A szellem az emberben minden igazsághoz elvezet. A Fiú az Atya kinyilatkoztatója. Vele együtt minden korábbi rejtettség – „misztérium” – a nyilvánosságba kezd lépni. „Istent senki soha nem látta; az Egyszülött Fiú, aki az Atya szíve, élte őt elő.” Az istent, aki jelen van minden emberben, a Földön a Fiú hozta a láthatóságba: a rejtetlenségbe. Ha az ember megtanul lemondani a tükrözött tudatról, az Alétheia világába jut, az Életbe: „Aki az életét (pszükhé) szereti, elveszti azt; aki az életét ebben a világban megveti, az megőrzi azt örök életre.” A Kharisz igéi olyan beszédet jelentenek, amelynek hatalma van a meggyőzésre, ezért tesznek a hallgatói bizonyságot róla. A Kharisz igéje mindig cselekvés. Kharisz – a tükrözött tudatból nézve – a jövendő világ, amely még csak nem is jelenvaló, amelynek a számára Khariszból csírákat ültethetünk: a legerősebb, mert még csak csíra-realitás. Ha az ember megtanul lemondani a jelenléti tudatról, a Kharisz világába jut. Minden valódi emelkedés titka a lemondás. A két realitás, Kharisz és Alétheia föltételezi a kezdés – az őskezdet – képességét, és ezt jelenti. Igazság – megismerés – nem jöhet létre feltételekből, okokból, szabadnak kell lennie, azaz Kezdetből valónak, mert és hogy nélkül. Hogy az Alétheia és a Kharisz elérhető az emberiség számára, ez a kereszténység boldogító üzenete (evangelion): a mennyek országa elközelgett. János tapasztalásának egyedülálló mivolta a földközelségből származik: legmagasabb szellemi élményei is a föld, a földi jövő, az emberiség földi sorsa miatti gonddal kapcsolatosak: ez az Apokalipszis, ez az értelme az Alétheiáról és a Khariszról való tanításának, és az Alétheián át a Kharisz felé vivő útnak; ezzel lesz az új szeretet apostola. A kereszténység egész impulzusa az Alétheia jegyében áll, a rejtetlenségben: ami korábban rejtett volt, nyilvánosságba lép, sőt: ez a világosság. Alétheia az élő jelenlét: a világosság, a megismerés időn kívüli folyamatai, egy létesülésben lévő világ: az élő megismerésé. A jót tenni fölöslegben, a kötelességen túl: ez a Kharisz. A teremtésben Kharisz és Alétheia, szeretet és megismerés egy: a teremtés szeretetből lesz, szeretetből az iránt, ami még nincs, amit megismer és ezáltal lesz: valami új. Alétheia, hogy magamból megtalálhatom az igazságot, és kimondhatom, rejtetlenségről rejtetlenségre találva. Kharisz: hogy „kegyelmet” tudok gyakorolni kegyelemből. Ahol az Alétheia megvalósul, ott a Kharisz megjelenhet. Az igazság keresésének mozdulata már a szeretet mozdulata: feladni azt, ami „én”, „enyém” – legyen meg a te akaratod. Minden befogadó gesztus, amely ezt mondja: legyen a másik szerint, a szeretet mozdulata. Aki ad, annak lesz, és minél többet ad, annál több lesz neki: ha igazán ad. Az igazi lét ebben az adásban van. Az önmagam adása a teremtés aktusa. Mindkét realitás visszasugárzó és kisugárzó, nem „tartható”, nem rögzíthető, csak az adásban és befogadásban léteznek. „Kegyelmet kegyelemért”, mondja János. És ahol leírása ezt a valóságot ábrázolja, ott áll a Logoszlény szava: „Meglett” – azaz földi-kozmikus realitássá lett valami, ami nem „vala” öröktől fogva. A világ zártságát – a megmaradási törvények világát – Kharisz és Alétheia áttörték: a mennyeknek országa elközelgett. Mert Kharisz és Alétheia: ez a mennyek országa. Az ég kapuja kinyílt; és ennek a tettnek közvetítője számunkra János, a szeretett tanítvány, aki „marad” írásaiban, azokon át, az őskezdés ezen képességeinek fölkeltője az emberi szívekben: az első ember, akiben vallásos tapasztalás és megismerés, imádat és tudati ébredés egyazon történéssé váltak. A Logosz nem szó, törvény, értelem, mérték stb. – az, ami mindezt lehetővé teszi: közös viszonyulás a világhoz, közös világ. Az összekötő elem. A mai nyelvekben a Logosz már régóta nem él. Az igazi gondolkodás a maga improvizáltságában (nem tudni előre, mit fogunk gondolni) rendkívül ritka jelenség, a szó-nyelveken kívül él. A Logosz megtalálható az emberben és a világban: belül és kívül. De aki a belült és kívült meghatározza, maga a Logosz. A megszilárdult halott nyelven az élő gondolkodásnak át kell hatolnia: ez az áthatás a nyelv föltámadása. A Logosz a természeti és népistenség, Jehova ruhájában és alakjában – ez a Logosz az Egyisten vagy az Egyisten Arca, amellyel az Egy az embernek meg mutatkozik, az emberre néz – elfedetten és néha arcról arcra (színről színre). Ez a Fiú. Ezért a Logoszvallás, a kereszténység az általános emberi vallás. A Fiú megmutatkozása földi-emberi alakban az ember második áthatása a Logosz által, az első után: a Megmutatkozás megértése, meglátása azt jelenti, hogy az ember meglátja önmagában a megismerőt, a beszélőt. A kereszténységben az Ige centrális realitás lesz. A Semmiig, a legelső Kezdetig kell hatolni, hogy a Logosz eredetét láthassuk – ez az Eredet egyáltalán. A visszahatoló tekintet a Logosszal válik lehetségessé: az őskezdetig. Az Alkotó elhagyja mozdulatlanságát (csöndjét), és rámutat (a Szóval) a teremtettre, és a rámutatással (a Szóval) magát is mutatja, kinyilatkozik: ez az őskinyilatkoztatás, maga a teremtés: ezzel lesz Ő. Ő, aki a megmutatkozó. Azzá lesz, akármi, akárki volt is ennek előtte – és nem volt ennek előtte. Megteremti, akinek megmutatkozik és megteremti magát a mutatást: a Szót, a Logoszt. A Fiú előtt nincsenek titkai az Atyának, mert az Alkotó az első Alkotással lesz: a Logosz által. Az Őskezdet a Logosz, de hogy egyáltalán valami rezdüljön (emberileg szólva: hogy valaki önmagából valamit akarjon), hogy valami legyen, ami nincs, ahhoz hozzátartozik a szeretet, ez szeretet. Ez szeretet – szeretni azt, ami még nincs. Ahol Őskezdet van, ott szeretet van, és az Őskezdethez való képesség nélkül nincs szeretet. Mert Őskezdet azt jelenti, nincs miértje és nincs azért hogyanja. Az emberi tudat hátterében egy „őstapasztaló” van, szavakkal kifejezhetetlen, csak utalni lehet rá: Én vagyok (és) Világosság. A világ azért van, hogy az emberi intellektus lehetségessé váljék. Az intellektus azért van, hogy az ember öntudatra ébredjen. Az öntudat azért van, hogy megkülönböztesse magát az élettelentől. Az öntudat önmegkülönböztetése az élettelentől az első lépés új élete felé. A tudat belépése az életbe a Kharisz fölvirágzásának előjátéka: a föld céljáé, az emberi földi szereteté, amelyhez minden akadály szükséges. Alétheia és Kharisz tapasztalások jelölései, a megismerő által és az ő számára jöttek létre. Ugyanezek neve érzésrealitásként: Élet – zoé – és szeretet – agape. Ezek jelentik a mennyek országát, amely elközelgett az emberhez, a megnevezettsége által is. A Logosz tapasztalása útján jöttek közel, a tapasztalás tudatosságán át, a szellemen át. János az új tudati korszak inaugurátora, és ennek tudatában van: írásai – meg felelően „olvasva” – arra a tapasztalásra nevelik az embert, amelyet ábrázolnak. Krisztus előkészített tanítványai számára Pünkösdkor túlárad a szellem. A mennyek országának közel kerülése azt jelenti az ember számára, hogy – virtuálisan – mindent megismerhet – ezzel nő Logosza –, és hogy egoitását leküzdheti az új földi-emberi szeretetben: ez maga emberi teremtés, amellyel a különben lecsengésben lévő világ továbbteremtése megkezdődhet. A kereszténység két következménnyel járt. Egyrészt az ember szabaddá vált a szóval szemben; másrészt (épp a szabaddá válással) megjelenik a lehetősége annak, hogy a szó-nyelvet az ember lassanként egy élő (azaz improvizált) gondolkodás és észlelés kifejezésévé tegye. A szavakat héjszerűségük ellenére úgy lehet majd használni, hogy értelmük az összefüggésből mindig újból – újként adódjék, hogy a nyelv ismét alkalmassá váljék az élet és a szeretet realitásainak kifejezésére. Az ember két lépcsőn át érhet a közelségbe került mennyek országához. Ennek a világnak a legyőzése – az Alétheiában – azt jelenti, hogy a világot úgy tapasztaljuk, amilyen az élő valóságban, a létesülés és a lét föloldásának világában. Az igazság tevése – alkotása – a semmiből való teremtést jelenti, a szeretet tetteit, amelyből a jelen valóság megismerése is származik: ez a „tevés” a jövő realitása, amely nélkül a világ nem teljes (nem teleiosz). Mindkét lépés föltétele, hogy a Fiú legyen az ember számára, és várható, hogy ahol a Fiút nem ismerik meg vagy elvesztik, ott a két Jánostól sugallt realitáslehetőség is elvész, nem teljesedik be. Az evangéliumok olvasója pontos képet kap arról, hogy az istenfia ideájának és realitásának megértése – aki egyben az Emberfia, az ember virága, magából létrehozott esszenciája – mekkora nehézségekkel jár. Nem is csodálható, hogy a Fiú ideája hamarosan, néhány évszázad múlva – ma ez gyorsabban történne – elvész a keresztény egyházban, amelynek ettől kezdve nem sok oka van magát kereszténynek nevezni. A világos különbségtevés Jézus és Krisztus között és a János által annyira hangsúlyozott azonosságuk tudata már a 4. században, a kozmikus Krisztus ideájának elvesztésével eltűnik: a kozmikus Krisztus a Logosz vagy isten arca, minden Én-lény ige-jellege, a világ Logosz-jellege. Amit lelkiismeretnek neveznek, az már a morális intuíció képessége; de a képességet, az erőt aktualitásában, jelen tevékenységében, a belső rögzítettség – belső erkölcsi normák – megbénítják. A morális intuíció képessége – így mondható – olyan lelkiis meret, amely minden helyzetben, minden körülmények között új intuícióképpen „mondja” meg az embernek, mit tegyen. Alapjában egyetlen morális intuíció van: az Új Parancsolat. Nincs konkrét tartalma – absztrakt –, mert realitása a második égben van; itt árnyékának árnya ismerhető csak meg a hétköznapi tudatban. A magasságból – az absztraktságból – ezt az intuíciót a morális fantázia, azaz mindig új intuíció a „hogyanra” nézve, hozza a földre, ebbe a világba. Az emberiség nagy vezetői az embert a szeretet képességéhez akarták vezetni – minden embert. Ez csak úgy lehetséges, hogy az ember Én-vagyok-lénnyé lesz, és ehhez – ezt a régi tanítások előre látták – át kell haladnia a múlt tudat Sötét Korszakán, az ásványi tudaton, az egoitásén, a szeretetlenségén. A sötétségből való kitörés impulzusa a kereszténység: a sötétség túloldalán, amely már „múlóban van” az ember az Alétheiához érkezik és a Új Szeretethez. Bizonyos, hogy nem minden mai ember számára lesz lehetséges János evangélista nyomaiba lépni, az ő útját – korszerű formában – járni. De minden ember számára lehetséges a másik János, a Keresztelő hozzáállása. És eszerint így szólhat magához: NEKI, A LOGOSZLÉNYNEK ÉNBENNEM, AKIT LÁTOK, NÖVEKEDNI KELL; ÉNNEKEM, EGO LÉNYEMNEK, CSÖKKENNEM. ÉNNEKEM AZ UTAKAT KELL KÉSZÍTENI, AZ ÖSVÉNYEKET AZ ELŐTT, AKINEK ÉN, EGO LÉNYKÉNT, HÍRNÖKE VAGYOK, A VILÁG VILÁGOSSÁGA ELŐTT, AKI EGY NAPON TANÚBIZONYSÁGOT TESZ MAJD MAGÁRÓL ÉNBENNEM, ÉS AKI ÁLTAL TANÚBIZONYSÁGOM LESZ MAGAMBAN. És az utakat készíteni és az ösvényeket egyengetni az intuíciók világa előtt, amely elközelgett, azt jelenti: a tudat akadályait – magamat eltakarítani. ÍGY FOGOK EGYSZER AZ IGAZ EMBER INTUÍCIÓJÁVAL A KRISZTUS LÉNNYEL AZ ÉLET VILÁGÁBAN TALÁLKOZHATNI.