Móricz Zsigmond - Elbeszélések IV.

Móricz Zsigmond elbeszéléseinek záróköteteként a nagy író 1934–1942 között keletkezett novelláit közli e gyűjtemény. Az öregedő Móricz Zsigmond ebben a korszakában, noha vissza-visszatér nagy témáihoz, a dzsentri-életforma széthullásához, a paraszti mélyvilág nyomorúságához, gyermekkorának emlékeihez, a magyar múlt ébresztéséhez, új színekkel gazdagítja életművét: ekkor fedezi fel a nagyvárosok szélén élő munkásokat, vagy legalábbis a lumpenproletariátust. A Csibe-élmény szüli ezeket az írásokat. Talán éppen őrá gondol Móricz, bár általánosítja az elvet, amikor 1941-ben így vall munkamódszeréről: „Ha leülök akárkivel beszélni, s hozzá fogok gondosan hallgatni s közben figyelem őt: akkor az élet átad nekem nemcsak egy egyént, de egy típust, aki abszolut tisztán tud mindent, amit tudnia kell: tudja a nyelvet, a magatartást, a históriát, a milliőt, egyáltalán szintézise annak, ami… Ha egy író őt megírja, már kitűnő, ha nem ront túl sokat rajta”. – E korszak legkiemelkedőbb elbeszélései közül csak a legfontosabbakat említhetjük itt: Komor ló, Február, hol a nyár?, Égi madár, Tyúkleves, Árverés a nádason, A Vak Macska belső ügye, Csibe, Csibe csipog, karácsonykor jobban fáj, Pesti kislány falun, Levél a dajkához, A világ végén már szép és jó, Árvácska.