Theodor Fontane - Tóparti kastély

Ameddig élek, csak azt akarom, hogy elmondhassam: milyennek látom a dolgokat. Theodor Fontane vallomása és írói programja ez. És talán egyetlen könyvében sem sikerült ezt a programot olyan tökéletesen megvalósítania, mint éppen a Tóparti kastély-ban, utolsó regényében. Színes és gazdag életének utolsó éveiben szülőföldjére, a Berlintől északra elterülő erdős és homokbuckás Mark-Brandenburg tartományba tér vissza az író, hogy elmondja milyennek látja a múlt század utolsó évtizedének porosz társadalmát, az embereket és általában a világot. Egy régi vágású porosz junker, Dubslav von Stechlin életének sírba hanyatlása és ezzel párhuzamosan fiának kibontakozó szerelme és szerencsés házassága: ennyi a regény cselekménye. Ennek az egyszerű történetnek a kapcsán azonban olyan éles és pontos képet rajzol emberekről, jellemekről, szenvedélyekről, amilyenre csak a legnagyobbak, az igazi művészek képesek. Fontane valóban csak azt írja le, amit lát, de látása megtéveszthetetlen és megvesztegethetetlen. Nem kerüli el figyelmét a legapróbb részlet sem, ha az jellemző és fontos. Tökéletes biztonsággal tájékozódik az emberi lélek szövevényeiben éppúgy, mint a társadalomban feszülő erők között. Jól látja a feudális arisztokrácia hanyatlását, a helyébe furakodó parvenü polgárság ellenszenves törtetését és a negyedik rend, a munkásság egyre erőteljesebb jelentkezését a történelem színpadán. Fontane mintegy szellemi testamentumának is szánta ezt a könyvet. A regényt átszövő párbeszédekben újra meg újra ennek a bölcs öreg írónak a hangjára ismerünk. Mindenről elmondja a véleményét, amit lényegesnek tart az életben. Jól ismeri az emberi erényeket és a fogyatékosságokat is, az utóbbiakat finom mosollyal szemléli. Mélységes humánuma mellett ez az egész művet átlengő szelíd irónia teszi elsősorban olyan megragadó olvasmánnyá Fontane utolsó regényét. Mire a végére érünk, a Tóparti kastély számtalan figurája meghitt ismerősünkké válik. A legemlékezetesebb azonban az öreg Dubslav alakja ( az író részben önmagát rajzolja meg benne) és a grófnő, a bájos, okos, elfogulatlan Melusine, ez a jellegzetesen fontanei nőalak. S körülöttük rajzik a századvégi Berlin és a porosz vidék megannyi színes, sokszor furcsa figurája, akik azért olyan felejthetetlenek számunkra, mert Fontane a mindig és mindenütt érvényes, örök emberit látta és láttatta meg bennük.