Jean de La Fontaine - Mesék és széphistóriák

A francia klasszicizmus mindig is olyan népszerű alakjában, La Fontaine-ban (1621-1695) alig találni valami eredetit. Ha ő maga nem árulta volna el- már-már kedvtelve, s nem egyszer, ki tudja, miért, félre is vezetve az utókort -, a tudós irodalomtörténészek amúgy is sorra kiderítették volna a forrásait. Az ókor kimeríthetetlenül gazdag mesekincsét, a szanszkrit Pilpajt, a görög Aiszoposzt, a latin Phaedrust aknázta ki állatmeséiben, Boccaccio és mások történeteit dolgozta fel széphistóriáiban. Miért érezzük mégis olyan megejtően eredetinek ezt a hivalkodva lopkodót? Mert tanulságos vagy pajzán meséiben olyan jelenvalónak érezzük korát, a 17. századot? Mert mindig megérezzük a hadak, hatalmak, nyomorúság csigázta szegények, a gyámoltalanok, a megtiportak iránt érzett szeretetét, mert szelíd lírájában minduntalan fel-felizzik a hatalmaskodók, a hazai és idegen zsarnokok elleni indulat? Mert, mint sokan mondják, könnyű kézzel felvázolt tájképeiben ráismerni szülőföldjére, a termékeny, édes Champagne lankás-harmatos mezeire? Mert olyan bájos derűvel, olyan játékos pontossággal, olyan eleven - hol csípős, hol elnéző - gúnnyal rajzolja meg ember- és állathőseit? Mert olyan naivnak tetszik, s mégis benne van a kor olyannyira kifinomult pallérozottsága? Mert tiszta okossága csak árnyalja, aki belekóstol, tanúsíthatja: művei máig sem veszítettek hamvas üdeségükből.