Lengyel Zsuzsa szerk. - Tiszaigar

Köztudott, hogy hazánk lakosságának még napjainkban is közel a fele községekben él. Az 1980-as népszámlálás adatai szerint az ország 3026 községében élt a lakosságnak 46,7 százaléka. Az aktív keresőknek is csaknem ugyanilyen hányada, több mint 45 százaléka községi lakos volt. Köztük találjuk a munkásosztálynak mintegy felét, jelentős számú értelmiségi csoportokat, - és természetesen a falvak képezik ma is a mezőgazdasági vállalatok és a bennük dolgozó nagy többségének működési területét és lakóhelyét. A magyar falvakra a múltban a viszonylagos elzárkózottság, a mezőgazdasági dolgozók egyértelmű túlsúlya, az elmaradottság, - a falu arculatát megadó lakóinak, a parasztságnak társadalmi helyzetére pedig - Erdei Ferenc szavaival élve - a leragadtság, az ország politikai, szellemi, kulturális színteréül való kirekesztettség, a mélyvilági lét volt jellemző. Ezeknek a falvaknak az összetétele és ezzel együtt jellemzőinek átalakulása az 1945-ös földosztással indult meg, majd az iparosítás időszakában gyorsult fel. Az utolsó két évtizedben pedig a falvak átalakulásában alapvető szerepet játszott a mezőgazdaság szocialista átszervezésének befejezése, a mezőgazdaság, a benne végzett munka jellegének gyökeres átformálódása. Mindezt mutatja többek között, hogy a községek aktív keresői közt a nem mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya népszámlálási adatok tanúsága szerint az 1949-es 24 százalékról 1960-ra 40,5 százalékra emelkedett: 1980-ban pedig már 51,2 százalékot ért el az arányuk. Ez együtt járt természetesen a községekben élő családok összetételének a változásával is. Gyorsuló ütemben nőtt azoknak a családoknak a száma, amelyekben különböző népgazdasági ágazatokban dolgozó, különböző társadalmi osztályokhoz és rétegekhez tartozó dolgozók élnek együtt, alkotnak közösséget.