Dr. Kubassek János szerk. - Érdi krónika

Érd első okleveles említése 1243-ból való. Háromnegyed évezred! Hány emberöltő? Hány nemzedék sorsa kovácsolódott, ötvöződött ezalatt? S hányszor hétszázötven év a régebbre tekintő? A kronológus, a régész, az utazó, a történész sorra veszi a látványt, a földből előkerült leleteket, ősmaradványokat. Összefüggéseket keres az évszámok között, rokonsági kapcsolatokat egyeztet birtoklevelekkel. A vizsgálódások választ adnak lényeges kérdésekre, az emberi természet és a természet emberi változásaira. Kutatások, ásatások támasztották alá a Neander-völgyi ősember kultúrájának hazánkban harmadikként is föltárt fontos lelőhelyét. A római korban itt, a Duna mentén vezetett Aquincumból Singidunumba - a mai Belgrádba - Pannónia híres limes útja, melyet erődök és villák szegélyeztek. E távoli múltnál könnyebben fogja be visszatekintésünk a közelebbi századokat, a jubileummal övezetteket. Ófalu minaretje a török hódoltságra emlékeztet, de települtek ide németek is, majd háromszáz esztendeje pedig szerbek. Századunk hazát kereső népvándorlása a bukovinai székelyeket állította meg itt, otthont adva nekik. Sok esetben pótolhatatlannak tűnik a veszendőbe hagyott múlt, az ápolás híján elsorvadt érték. Pedig a bevándorlók hozták magukkal mesterségük címerét, a kétkezi ipar szerszámait, a szólóművelés, gyümölcstelepítés fortélyait. Magyarságukat a hétszázötven éves múltba tekintve családneveikkel lehet árnyaltabbá tenni. Keressük gyökereinket, származásunktól függetlenül, ha másért nem, hát azért, mert valahová tartozni akarunk.