Raymond Queneau - Zazie a metrón

– Igazán bűbájosak a bakfisok – mormolta szórakozottan Gabriel, vállalva a vértanúságot. Ha nem szereti a gyermekeket – szólt közbe az özvegy –, miért vállalja a nevelésüket? – Ez meglehetősen hosszú történet – mondotta Gabriel. – Mesélje el – nógatta a hölgy. – Köszönöm – hárította el a mesét Zazie –, már hallottam. – De én nem – szögezte le a hölgy. Arra meg szarunk. Na, bácsi, mi a válasz? – Mondtam már, hogy nem, nem és nem. – Eléggé következetes a gondolkodásmódja – jegyezte meg az özvegy, abban a hitben leledzvén, hogy valami eredetit mondott. Milyen makacs, valóságos kis öszvér – állapította meg elérzékenyülten Gabriel. Ezután a hölgy a következő, az előbbinél nem kevésbé találó megjegyzéssel rukkolt elő: – Úgy veszem észre, nem valami alaposan ismeri ezt a kislányt. Azt lehetne mondani, hogy most fedezi fel a jótulajdonságait. A „jótulajdonságait” szót idézőjelek között gügyögte. – A seggem lyukának vannak jótulajdonságai – dünnyögte Zazie. – Jó szimatja van – ismerte el Gabriel. – Tulajdonképpen csak tegnap szakadt a nyakamba. – Látom. – Ugyan mit lát? – kérdezte csípősen Zazie. – Ő talán tudja? – kérdezte vissza vállvonogatva Gabriel. Figyelembe se véve ezt az inkább lekicsinylő közbevetést, az özvegy hozzáfűzte: – Az unokahúga? – Pontosan – hangzott Gabriel válasza. – Ő pedig a nénikém – tette hozzá Zazie, aki ezt az élcet eléggé újnak képzelte, ám ez ifjú korát tekintve, menthető…