Theodor Plievier - Sztálingrád

Theodor Plievier Sztálingrád antik (Zrínyi Katonai Kiadó), 1983 389 o., vászon kötés, jó állapotú borító picit kopottas 520.- A leszállópályát még nem ülte meg az esti köd, két Junkers jelentkezett, szállítógépek, vadászvédelem nélkül is megérkeztek a repülőtér fölé, néhány kört írtak le, áttörték a felhőrongyokat és leszálltak. A szanitécek munkához láttak, vagy negyven sebesültet hordtak ki, és ez, mint minden leszállásnál, jeladás volt: százával botladoztak, ahogy csak bírtak rögtön a sátrakból a repülőtérre a sebesültek. Az első gép megállt, bár a légcsavarok tovább forogtak. A kabinajtó kinyílt és a kirakodás megkezdődött. A második gép alatt is felporzott már a hó. Harmincnyolcan figyelték ezt feszülten hordágyon fekvők – a mellükön fémlapon a nevük –, s az egyikük Steiger százados volt. Térdig levágták a lábát. A szilánkot még nem lehetett a karjából eltávolítani. Fejsérülése veszélytelennek bizonyult. Remélhette, hogy eljut egy hazai kórházba, onnan meg Bopfingenbe, és ha műlábbal is, de birtokába veheti kis birodalmát, a füsttől fekete kürtőt, a fújtatót, az üllőt, a satut, a pörölyöket és a fúrókat… Azután, amit átélt, olyan boldogság, hogy fel se tudta fogni. A hómezőn a légcsavaros, két hatalmas szárnyú madár, amely majd visszaszáll vele a csodás, egyszerű, természetes életbe, olyan volt, mint egy látomás. Nem hitte. És csakugyan látomás volt. A légvédelmi üteg már napokkal előbb megkapta a parancsot, hogy szükség esetén lőjön bele a tömegbe. A csövek vízszintesre voltak állítva, de az üteg nem tüzelt. A havon százával tolongott a takaróba, sátorlapba burkolózott ember, rongyokba bugyolált lábak csoszogtak. De mások gyorsabbak voltak a sántikáló sebesülteknél, lobogó szemű, tátott szájjal ziháló, ordító alakok törtek át rajtuk, gázolták le őket, a legázoltak már nem ordítottak, arcra buktak a hóban, aztán egy zsák bab, egy zsák csokoládé, kétszersült maradt le, pálinkás ballon zúzódott szilánkokra, kolonclábú testek vergődtek halomba, lettek lépcsővé a kabinajtó előtt, a mesebeli madár belsejébe. Magasodó lépcső, amelynek a tetején az erősek, a győztesek meggörnyedve másztak be a gépbe, az ordítozásba belesüketült őrök csapkodtak hátra puskatussal, törtek maguknak utat, dobták el a fegyvert, préselődtek be a gépbe, amelyben csak húsz embernek lett volna hely, és amelyből a magával hozott élelmet se maradt idő teljesen kirakni. A pilótának nem volt más választása – már ereszkedett a köd lefelé- : befurakodott a helyére, felpörgette a légcsavarokat. A hó porzott, a motorok dörögtek, a visszazuhanók felüvöltöttek. a kabinajtó még nyitva, karok, lábak az ajtóban: a túlterhelt gép kétszer zökkent vissza a földre, aztán nehézkesen fölszállt. Mögötte a másik. Ez átgördült a visszazuhantakon és a sebesülteken. Többen meghaltak, köztük Steiger. Ő nem rögtön: még fölemelte a fejét, még látta ellebegni a nagy madarat, lehullani róla a sötét emberfürtöket, látta a havon maradtakat is…