Alekszej Tolsztoj - Golgota I-II.

Pétervár fergeteges, dőzsölő éjféli életet élt. Tébolyodott, kéjesen foszforeszkáló nyári éjszakák és télen a zöld asztalnál átvirrasztott éjjelek, aranycsengés, zengés, keringő párok az ablakok fénykeretében, veszett kocsikázások, cigányok, hajnali párbajok és katonai parádék a jeges szélben, rézfúvók rivalgásában a cár dülledt szemének borzalomkeltő tekintete előtt… Így élt a város. Járványos lett az öngyilkosság. A törvényszéki tárgyalótermeket zsúfolásig megtöltötték a hisztérikus asszonyok, akik mohón figyelték a véres, izgalmas bűnpörök menetelét. Pénzért minden kapható volt: luxus és asszonyok egymás egyaránt. Ez volt az az idő, amikor a szeretet, a jóság, az egészség közönségesnek, elavultnak számított. Senki sem volt szerelmes, de mindenki szomjuhozott, és mint a megmérgezettek, úgy vetették magukat mindenre, ami kábított s bensejüket elzsongította. A lányok titkolták szűzességüket, a hitvestársak hűségüket. A rombolás jóízlésről tanúskodott, a neuraszténia az elfinomultság jele volt. az emberek inkább vállalták a bűnök s fajtalanság látszatát, semhogy „ízléstelennek” tekintsék őket. Ilyen volt Pétervár 1914-ben. Ebből a kaotikus, szennyes kavargásból indulnak el Alekszej Tolsztoj regényének hősei. Ebből a reménytelen, sötét világból remélnek, hisznek egy új, szebb, boldogabb életet. Kerülő utakon, szenvedéseken, megpróbáltatásokon, vérözönön át harcolják ki a nyugodt jövő ígéretét. Dása és Tyelegin, Kátya és Roscsin sorsa az orosz értelmiség sorsa: „Három vízben áztunk, három véren fürödtünk, három lúgban főttünk. Tisztábbak vagyunk a tisztánál.”