Asszonyságok díja

Krúdy Gyula Asszonyságok díja Heti Klasszikusok antik (Magyar Hírlap, Maecenas Kiadó), 1993 160 o., puha kötés, jó állapotú 480.- Az Asszonyságok díja Krúdynak talán a legpazarabb alkotása. A Ferenc körúti temetésrendező, – majd hogy ki nem írtam az igazi nevét, – egy Bakáts téri esküvő alkalmával kissé berúg, kissé el is esik, azután tétován ténferegni kezd, amíg véletlenül összetalálkozik az Álommal. (Én vagyok az, – mondja a fel nem ismert új ismerős, – aki azt a sok furcsaságot, bolondságot, tréfát, gyilkosságot, meredélyről való zuhanást, paráznaságot, fajtalanságot, mezítelenséget, vadállatokkal való birkózást, lencseevést, csókolózást, óriásokkal és törpékkel való küzdelmet elkövettem, én jártam a toronytetőn, a kút mélyében, amíg te az ágyban nyújtózkodtál). – Következnek azután a Krúdy csodálatos látomásai, átszőve a drága aforisztika legdrágább aranyával…, Dickens, Hoffmann és Krúdy, ők hárman tudják szívedre hinteni a legtündöklőbb szomorúságot, ők ismerik a bűvös-erejű mondatokat, amelyek rózsaszínű örömeid közül is visszacsalogatnak elmúlt, névtelen szomorúságaid közé, amikor álmodban ezer koporsót láttál és mind az ezerben az édesanyádat vitték ki a temetőbe, vagy amikor halkan, gyötrődve nyöszörögtél, mert elittad az anyád utolsó forintját is és részegségedben megtépted az asszonyod haját. De a temetésrendező bolyongásai körül bajok vannak. Mert a túlfinom álompillérek nem bírják meg a regény boltozatát, meg azért is, mert Krúdy, ha betéved kedvenc virágai közé, nem szívesen törődik a kiúttal, inkább leül, tenyerébe hajtja bús fejét, az olvasó pedig szabadon elmehet a dolga után. Ezt a kérdést egyébként Krúdy maga is úgy intézte el, hogy a történet végére odaírta: e regény folytatását megtalálja az olvasó a Mindszentek című regényben. Nem tudom, ebben a Ponson du Terrail-i elintézésben mennyi a komolyság, de hiszen ennél a regénynél, amelynek minden oldala egy-egy befejezett műremek, – bármily furcsán hangzik is, – ez a kusza-furcsa elintézés nem is túlságosan fontos. Valahol már említést tettem igénytelen kis elméletemről, amely szerint az elképzelések végtelenje elosztva egy bizonyos egységgel, az író lelkének egységével, eredmény gyanánt nem egy új, stilisztikai értelmű egységet, hanem a végtelent adja, vagyis tehát hogy végtelen per egy egyenlő végtelen.