Körmendi Lajos - Édes otthon

Későn este hazafelé tartva találkoztam egy emberrel. Leány volt az illető, tízes éveinek talán a közepét taposhatta. Levegőzött. Kissé lengén öltözöttnek tűnt, bár a novemberi tavasz egészen elképesztő hőmérsékleteket produkált napközben, este azonban már elég hűvös volt. Az áruháztól a városháza felé átvezető járdán ballagva hallottam, hogy az előttem vonuló kissé korosabb társaság egyik férfitagja lediszkópatkányozta a szellőzködő amazont. Az csak ült a padon és megrándult az arca. Sírni kezdett. Odaérve megálltam a pad mellett. – Mi baj van? A lány megrántotta a vállát. – Ittál? – Beittam. – Miért? – Bánatomban. – Mi bánt? – A fiúm rástartolt a barátnőmre. – Hány éves vagy? – Tizennégy. Néztem. Angyalian szép arca volt. Hallgattunk. Hogy megtörjem a csendet, arról kezdtem beszélni, hogy az előttünk lévő beton-placcon (amit az utóbbi időben készítettek el a járda másik oldalán) áll majd, ahogy évtizedekkel ezelőtt is, az angyalos kút, amit most visszaállít a város. Próbáltam leírni neki, hogy néz majd ki. – Angyal áll majd rajta? – mosolygott a lány. Nézte a betonalapzatot, talán odaképzelte a kutat és az angyalt. Átszellemülten gyönyörködött saját látomásában. Az arca egészen megváltozott. Talán azt érezte, hogy az az angyal vigyáz majd rá.