Deák István - A Szent Királyságtól a Habsburg-uralomig

A magyar nyelv a messzi múltban gyökeredzik. Sajátos módon fejlődött ki, és szerkezete oly régi időkből ered, amikor a ma beszélt európai nyelvek még nem is léteztek. Olyan nyelv, amelyik önmagában következetesen és szilárdan fejlődött, és amelyben mély logika rejlik, párosulva a hangzás alkalmazkodó képességével és rugalmasságával. Az angol büszke lehet arra, hogy nyelve magában hordozza az emberiség történetét. Eredete kimutatható, láthatóvá tehető, benne az idegen rétegek, melyeket a különböző népekkel történő érintkezés során olvasztott magába. Ezzel szemben a magyar nyelv egyetlen darabból álló terméskő, amin az idők viharai még csak karcolást sem ejtettek. Nem naptár ez, amely a korok változásaihoz alkalmazkodik. Nem szorul senkire, nem kölcsönöz, nem alkuszik, nem ad és nem vesz senkitől. Ez a nyelv a legrégibb és legdicsőségesebb. Emlékműve a nemzeti önállóságnak és szellemi függetlenségnek. Amit a tudósok nem tudtak megoldani, azt mellőzik. Ez a nyelvészetben épp úgy van, mint a régészetben. Az ókori Egyiptom templomainak mennyezete is egyetlen sziklából készült, és erre sincs magyarázat. Senki sem tudja, honnan származnak, melyik hegységből fejtették ki a csodálatos sziklatömegeket, azt sem tudni, hogyan szállították és emelték fel a templomok csúcsáig. A magyar nyelv eredetisége még ennél is csodálatosabb tünemény, aki ennek titkát valaha is megoldja, az isteni titkot fog megfejteni, legalábbis a titok első létét, amely úgy hangzik: ' Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt és Isten volt az Ige.'