Szilvási Lajos: Karácsony

Pásztor Zoltán patológus főorvost harminckilenc éves korában az országúton kocsijának volánja mögött éri az infarktus. Fegyelmének maradék erejével még meg tudja állítani a kocsit. Innen szállítják be az egyik budapesti kórházban, „visszarángatják a nihilből”. Mozdulatlanul fekszik a kórházi ágyon karácsony előestéjén, de éppen ez a mozdulatlanságra ítélő állapot ad végre számára végre elég időt ahhoz, hogy végiggondolja múltját, életének olyan eseményeit, melyek hatásainak összeadódása szinte törvényszerűen vezetett az infarktushoz. Gondolataiból, emlékeiből kirajzolódik az olvasó előtt egy évekig tartó konok küzdelem olyan emberek ellen, akik jelenünk anakronisztikus „táblabírájaként” hitbizományként akarják kezelni az élet rájuk bízott területét.
A rendszerváltásnak köszönhetően pár, korábban népszerű szerző hirtelen nemkívánatossá vált, és egyfajta furcsa logikának köszönhetően egyszerűen eltűnt a boltokból (könyvtárba pedig ismereteim szerint még mindig csak a lakosság elenyésző része jár).
Mint mondjuk Szilvásit, aki egy időben hihetetlenül népszerű volt, s jó pár regénye forgott közkézen. Ami így utólag belegondolva elég különös. Vegyük például ezt könyvét. Ebben, bárhogyan is nézem, de bemutatja, ha úgy tetszik, leleplezi mindazt, amiért lehetett utálni az előző korszakot. Az egypártrendszer következtében kialakult „hűbéri” rendszert, ahol a köz érdeke helyett a hatalomhoz jutott vezetők a saját érdekeikkel törődtek (ha sarkítani akarom, akkor túlzással ez még napjainkra is jellemző – a média is ezzel van tele). Szóval nem is értem, miért és hogyan jelenhetett meg ez a könyv 1979-ben, amikor még nem volt jellemző az ilyen hangvétel. De hagyjuk a politikát.
Szilvási prózája nem jelent hatalmas fejlődést a magyar irodalomban, viszont köszönhetően újságíró múltjának, könyveiben hitelesen jelennek meg az egyszerű emberek (parasztok, munkások – akkor még a lakosság többsége kétkezi munkával kereste a kenyerét). Legalább annyira megismerhető műveiből az előző rendszer, mint napjaink visszaemlékezéseiből, ha ugyan nem jobban. Lektűrjeiben hétköznapi történeteket mesél el, amelyek főszereplői megpróbálnak saját erkölcsi normáik szerint élni. Ez a törekvés általában nem is olyan egyszerű, valamiért olyan helyzetbe kerülnek, amikor életük fontos döntéseit kell meghozniuk, ha úgy tetszik, eldönthetik, hogy igaz emberek maradnak, vagy többet nem néznek tükörbe.
1977. december 22. Dr. Pásztor Zoltán mondhatni harmadik születésnapját ünnepelheti, hiszen a halál másodszor suhintotta meg kaszáját felette, majd unott képpel tovasétált, anélkül, hogy ellenőrizte volna az eredményt. Ezen hiányosságból kifolyólag élve kerül a fővárosi kórház különszobájába, ahol kollégaként, kivételezett elbánásban részesítik első szívinfarktusa után. De legalább nem kell neki elmagyarázni az állapotát, hiszen orvos létére nagyon is tisztában van az esélyeivel (az orvosi szakzsargon használata bár nem feltűnő, tov