Alex Száva - Ó, barátom CD

Erdélyi örmény népzene Igazi zenei csemegét tart kezében az érdeklődő. Ez a kiadvány több szempontból is kuriózumnak számít. Előadója, a művek feldolgozója, részben szerzője (7–9. szám) híres erdélyi örmény– magyar család leszármazottja, bár messze szakadt ősei földjétől, aki a fontosabb európai nyelvek mellett örmény, arab és kreol nyelven is beszél – egyformán fontosnak érzi magyar és örmény nyelvtudásának ápolását. Másfél évtizede foglalkozik intenzíven a régi erdélyi örmény zene kutatásával, feldolgozásával és előadásával. Az erdélyi örmények ősei a 13. század első felében kénytelenek voltak elhagyni az óhazát, a mongol-tatár invázió elől menekülve az akkori fővárosból, az „ezeregy-tornyú” Aniból. A legenda szerint a menekülők főleg az arisztokrácia soraiból kerültek ki. Sok vándorlás után a 17. század második felében megtelepedhettek Erdélyben, s ott igazi hazára leltek. Népzene alatt általában a paraszti réteg muzsikáját értjük. Az erdélyi örménységnél a történelmi okok miatt ez a réteg hiányzott, így az erdélyi örmény népzene valójában városi folklór. Hogy mégis ennyire egyedi és felismerhetően magában hordozza e nép lelki tartalmait, két okkal magyarázható. Az egyik az, hogy minden igazán szívből jövő és ily módon szívünket megérintő zene valamilyen formában mindig a népzenéből táplálkozik. A másik – Alexander Száva érzékenységéből, kreativitásából, érzelmi gazdagságából, egyszóval tehetségéből adódik. Megkapó az előadó sokoldalúsága a hangszerek tekintetében is: mandolinon, udon, harmonikán, furulyán épp oly szabadon játszik, mint amilyen igazi átéléssel énekel (a lemezen felhangzó összes hangszert ő szólaltatja meg, olykor egyszerre többet is, kiválóan használva a stúdiótechnika adta lehetőségeket). A fennmaradt szövegek és dallamok egy részét Szongott Kristófnak, a 19. század fordulóján élt szamosújvári lelkes polihisztornak és lokálpatriótának köszönhetjük, aki levéltári és más források felhasználásával megírta Szamosújvár szabad királyi város monográfiáját 1700-tól 1900-ig. Az első dal a kereskedők nehézségekkel teli életéről szól. A „Zádig” kezdetű húsvéti dal szerelmi vallomás, amelyet egy leány piros tojás formájában nyújt át kedvesének. Ezt a dallamot Bartók Béla gyűjtötte Torda-Aranyos megyében egy cigány hegedűstől 1910-ben, és a „Román táncok” sorozat negyedik darabjaként dolgozta fel. A harmadik ének a „Dalauzi”-ról, a hagyományos újévi csemegéről szól, amely a dal szerint csak az ajkunkat édesíti meg, de lelkünk vígságát nem adhatja vissza. A következő dal arról íródott, hogy a kora tavasztól késő őszig a hortobágyi pusztán élő Minászt milyen szeretettel várja vissza felesége. Az ötödik az „Ov paregam” „Ó, barátom”, panaszdal a hamis, képmutató szeretetről. Ezután Szamosújvárról, az örmények egyik legfontosabb városáról hallunk egy dalt (dallama tipikus 19. század végi muzsika – csárdás). A hetedik ének az 1817-es nagy pénzügyi válságnak állít emléket, amelyben sok örmény kereskedő vált földönfutóvá. A nyolcadik az „Aschernisz Hunárnjeré” („A világ csalárdsága”), majd az „Szkeszurnun Kangadé” („Anyósok panasza”) – amíg fiatal voltam, nagy becsben voltam, most a menyem az úrnő a saját házamnál… – után a befejező dal, a „Paghniké” a küzdelmes útról szól, ami ökörfogattal a gyógyfürdőig visz (egészséges ember ne menjen fürdőre, mert megbetegszik…). Clarissa Pinkola Estes jungiánus pszichoanalitikustól származnak a következő sorok: „A művészet azért fontos, mert a lélek ünnepeit, útjának egy-egy különleges vagy tragikus eseményét idézi fel. Ám a művészet nem csupán értünk van, nem csak a megértés fokozatait jelzi – térképként is szolgál az utánunk jövők számára”. Szeretettel ajánlom az erdélyi örmény asug – énekmondó lemezét a hallgató figyelmébe.