Sokcsevits Dénes - Magyar múlt horvát szemmel

Mit ír az illír? Rólunk. E szavakkal játszottam, midőn Sokcsevits Dénes tanáros eleganciával asztalomra tette eme könyv kéziratát. A pécsi és a zágrábi egyetemen tanító szorgos ingázó kutató-történész, horvát-magyar identitásával karöltve papírra vetette közös múltunk egymásra néző jellemzőit. Tudományos alapossága tovább specializálódott; hogyan láttak, néztek, értékeltek a horvátok minket, magyarokat. Évszázadokon át. Kissé bűntudattal is olvashatjuk a levéltárakból előkotort dokumentumokat, de néha azért lesújthat véleményünk is..., hogy azért igaztalan is volt a minket ért vád. A több száz éves szomszédság, a történelem csalafintasága és a horvátokra és ránk is jellemző néha túlzott nemzeti érzelgősség - hogy finomkodóan fogalmazzak- viszályossá fagyasztotta a két gyakran egymásra utalt nép kapcsolatát. A viszonosság mindig oda-vissza értendő. Így vagyunk a lakószomszédainkkal is, nem? Hol jóban, hol rosszban, hol tartózkodóan. Mondják, hogy legjobb a három méteres távolság. A színtelen semlegesség sem hasznos, mert a bajbakerült akkor jószomszédi segítség nélkül marad, mint ahogy elképesztő viszonyt is gerjeszthet a harag és a düh. Eme olvasmányos-tudományos mű nem kommentál. Elénk teszi a dokumentumokat, -a tükröt. ítéljünk mi, húzzuk a szánkat mi, és ha kell, akkor jólesően derüljünk. Nem árt ez a visszatekintés, különösen mostanában, midőn a fél-magyarország a horvát tengerparton nyaral. Most vajon hogy látnak -és milyennek a szomszédok minket? Azért is fontos ez a könyv, mert több tízezer magyar nemzetiségű honfitársunk él ott, akik természetesen inkább velünk azonosulnak, mint a történelem szabta hazájukkal -de ott élnek. Ott állampolgárok, s nekünk gondolni és gondoskodni illik velük kapcsolatban -a horvát nemzet önérzetének megsértése nélkül. Közös történelmünk gondoskodott a viszonosságról is, mert körülbelül ugyanennyi horvát nemzetiségű él hazánkban. Figyelnek minket a horvátok. Mi is Őket. Évszázadok óta. Biztosan jól esett nekik, hogy látszólagos semlegességgel segítettünk a kilencvenes évek balkáni háborújában. Talán ez az érzés még jól jöhet nekünk. S mi se emlékezzünk csak úgy Jellasicsra, ahogyan Petőfitől tanultuk. Gondoljunk közben a bécsi udvarra is. Közös császárunkra. De maradjunk inkább csak Zrínyi Miklósnál! Mindkét nép tiszteli, s mindkettőnké. Most és mindörökké.